Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Fried István: „Mi a mezőről vagyunk...” (Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)
netére" és „történettudományára" - de ez csak kitérésképpen tett megjegyzés. A följebb mondottakhoz annyit tennék hozzá, hogy részint a tudós-tanári elkötelezettség, részint a maga választotta irodalmi/irodalomtörténeti hagyományhoz ragaszkodás következménye, hogy ebben a kötetben a személyiségrajzok dominálnak, azok az irodalmi kapcsolatok, amelyek az életművek szociológiai vonatkozású hátterét adják. Finoman kezelt pszichológiai megfigyelések, az alkotáslélektan határára érő adalékok, az irodalmi mechanizmus a művek szempontjából lényegesnek tűnő epizódjai tárulnak föl, az esszéírókat idéző előadásban, a tanári gyakorlatból fakadó jó elrendezésben, nem utolsósorban pedig a megbízhatóan kezelt filológiai apparátus segítségével (mindez a valahai proszemináriumok üzeneteként cseng felém). Szintén a tudós-tanárra vall, hogy az idegyűjtött Berzsenyi-dolgozatok kivétel nélkül konferencia-előadások voltak „ős"-formájukban, melyek ezúttal átdolgozott alakban, ám a lényeget illetőleg változatlan elgondolás szerint sorolódtak be a tanulmánykötetbe; a nagyhatású értekezés Katona József leglényegesebb személyiségjegyeiről éppen Kecskeméten hangzott el, a Bánk bán szerzője előtt tisztelgő ülésszakon (amely Orosz Lászlóéval közös szerepléseim egyike, írom szerénytelenül). Az efféle alkalmak igen jók arra, hogy szerzője egy-egy tézist többnyire szűkre szabott, 20-30 perces időkeretek között bemutasson (a tudós-tanár megszokta a tanóra 50-45 perces tartalmát!), kutatásairól vegyes közönség előtt számot adjon (mint ahogy egy iskolai osztály is, tudását, érdeklődését tekintve, vegyes). Az alaposabb érvelésre nemigen van mód, de a kötet dolgozatai esetében ez nem okoz hiányérzetet, hiszen Orosz László volt kiadója, sajtó alá rendezője Berzsenyi és Katona munkáinak (a Bánk bán etalon-számba menő kritikai kiadása joggal emlegethető chef d'oeuvre-ként!), és szerzője egy Berzsenyiről (1976-ban) meg egy Katonáról (1974) szóló monográfiának. így hát, ami itt esetleg hiányzik, ott megvan. Ám minthogy a kötet első írásának kelte 1977 (az utolsó megjelenésé 1999), nyilván a vissza- visszatérés a monográfiában, a kiadásokban csak érintett, „fölvetett" problémához, problémacsoporthoz, hozzásegíti Orosz Lászlót álláspontja esetleges kiigazításához, módosításához, bár a legpontosabban árnyalásról szólhatnánk. A monográfiákban - például - kevesebb alkalom adódott olyan befogadástörténeti elemzésre, mint amilyen ebben a kötetben Berzsenyi és Széchenyi István, Berzsenyi és Festetits György, valamint Katona és Széchenyi kapcsolódásait mutatja be. Katona József személyisége és ügyészi ténykedése ugyancsak szinte „kinagyítva" rajzolódik föl, és igen határozott vonású képet kapunk Berzsenyi „magyarságtudatáról". Módszertanilag rendkívül izgalmas és még a (hasonló?) XX. századi tanulságok felől is szemlélhető értekezés szól az öncenzúráról, mint amely művet (de)formálhat, méghozzá az idézeteit jelölő, óvatosan merész és merészen óvatos Katona József dramaturgiájával szembesülve. Annyit jegyeznék meg, hogy a néhány példa meggyőző, bár talán nem teljesen elégséges. Fontos, hogy a szövegen túl létező tényezők belépnek a szövegbe, és „felettes" szöveglehetőségként funkcionálnak, továbbá: egy természetes „létrejövési" folyamat ellenében hatnak. Az irodalomrendszerben a cenzúra-öncenzúra szinte önállósuló alrendszert alkot (például a cenzúra oly intézményes szervezeti minőségében, mint amilyen a XIX. század elejének Flabsburg Monarchiájában volt). Ugyanakkor nem hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy az életmű (hatás)történetébe a mindenkori „szociológiai" kontextus, a „matériális" háttéranyag, egy tágabban értett „művelődéspolitikai" tényező (főleg, ha intézményes!) belejátszik. így annak kísérlete, mit írt Katona eleve „másként", miféle „megalkuvásokra" (ha ez itt a jó szó) kényszerült, tisztában lévén a cenzurális nehézségekkel, igen termékeny szempontként könyvelhető el. Már csak azért is (és milyen kár, hogy idáig már nem jut el az egyébként kiváló értekezés), mert az (ön)cenzúrának esztétikai hozadéka lehet (a Családi kör átírása ismert példa), önmagában sem a cenzúra, sem az öncenzúra nem feltétlenül vezet dramaturgiai töréshez, esztétikai következetlenséghez. A Bánk bán Ottója, Biberachja - úgy gondolom - elsősorban a kor színházi üzemének, intrikus- és gonoszfelfogásának dramaturgiáját tanulmányozva ma98