Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Fried István: „Mi a mezőről vagyunk...” (Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)
gyarázható; általában: a Bánk bán nem egy ma homályosnak gondolt helye a Katona által játszott, ismert színművek együttesében jobban értelmezhető. A Bánk bán elemzésekor nem feledkezhetünk meg arról, hogy Katona jogi stúdiumokat végzett, majd (később) történetíró lett. Az persze kérdéses, hogy az 1810-es és az 1820-as évek „forráskezelése" egy- nemű-e avagy nem. Orosz László tehát helyesen teszi, hogy Katona két működési területével külön-külön foglalkozik, persze érdekes volna egy olyan „tudományközi" elemzés, amely egymásra láttatná ezt a két, Katona által „gyakorolt" diszciplínát. Hiszen a Bánk bán történeti és jogi szemlélete egymásból következik, de nem független a korszak hasonló történeti tematikájú műveinek nézeteitől. Ugyancsak helyesen teszi Orosz László, hogy Berzsenyi „magyarságtudata" összetevőinek külön tanulmányt szentelt. Nem kitérőképpen írom ide, hogy éppen A magyarokhoz (Romlásnak indult...) című versekből szállóigék származtak az utókorra, ezek hamar kiüresedtek a politikai szónoklat szótárában; erre vonatkozólag a Babits-regény (Halálfiai) adhat eligazítást. Orosz László dolgozatának „alkal- misága" talán csak a befejező mondatok megemelt „retoriká"-jában érezhető, a Kazin- czynak küldött levelekből, az Antirecensioból, a Poétái harmonisticából kiemelt idézetek és kommentárjaik közelebb visznek annak megértéséhez, hogy a Magyarország jövőjét tervezgető Széchenyi István miért támasztotta alá olykor mondandóját Berzsenyi-citátumokkal. Széchenyi Berzsenyi-olvasata nem a(z átlag-)nemesi szemlélet klasszicizálásának szólt, hanem éppen annak, hogy a hagyományos alakzatokat miként volt képes a költő egy megszenvedettebb, „gondolatibb" szemlélet kifejeződésének szolgálatába állítani. Széchenyi és Berzsenyi „személyes" kapcsolata nem volt, nem lehetett problémában, mint ahogy Széchenyi első felindulásában ingerült naplóbejegyzéssel illette az általa látott (és bizonyára nem kifogástalan) Bánk írói-előadást. De éppen a gondolatiság, a nemzetszemlélet „mélyrétegei"-ben sok tekintetben hasonló, Orosz László által dokumentált, reakciók is föltárhatok; s így a dolgozatok a pusztán kapcsolattörténeti-életrajzi érdekességek (el)könyvelésétől eltérően, imagológiai elképzelések formálódásáról szintén hírt adnak. Az irodalom iránt (is) szerfölött fogékony Széchenyi a túlzott személyességét (így a hozzáintézett verset) tartózkodással fogadta, egyébként Kazinczy sem fejezte be Széchenyi-episz- toláját, de a Berzsenyi líra - Orosz László céloz rá - „egész életét végigkíséri". Mivel Berzsenyi verseinek eszmetörténeti jelentőségére (erre szintén Orosz László utal) Széchenyit európai irodalmi tapasztalatai figyelmeztették. Széchenyi a romantikus olvasmányok aspektusából tekintett Berzsenyire, korántsem egész verseket citált, hanem azokat a sorokat, amelyek a följebb említett tapasztalat alapján segítették mondandója kiteljesítését. Ugyanakkor a kötet kurta előszavában fölvillantott Berzsenyi-Katona-párhuzamot (ami például „elhallgatásukat", ideiglenes kirekesztődésüket illeti) a személyes kapcsolatrendszer alakulásán vagy hiányán túl a romantikus periódus költőinek, mindenekelőtt Vörösmartynak újfajta recepciós magatartásával értelmezhetjük, illetőleg ezt tekintetbe véve volna érdemes továbbgondolni Orosz László ötleteit. Ez túlmegy a kötet dolgozatai által vállalt feladatokon, ennek számonkérése mindenképpen helytelen volna. Azt azonban mégsem hallgathatom el, hogy keveslem a műelemzéseket. Ahol fölbukkannak, kitetszik, milyen érzékeny versértő Orosz László (tudós-tanárságához ez is szervesen hozzátartozik). Ugyanis az egyes művekbe vagy műcsoportokba való mélyebb betekintés minden bizonnyal „irányzatpoétikailag" meggyőzőbb hozadékot eredményezne. A magam számára a legtöbb kérdőjelet a Berzsenyi a klasszicizmus és a romantika határán című tanulmány margójára tettem, feltétlenül elismerve, hogy ilyen terjedelemben aligha mutatható be ez a nem könnyű kérdés. Nem az a fő problémám (bár részben az is), hogy Orosz László talán túlságosan is tiszteli Horváth Jánost, egyébként Berzsenyi-könyve valóban tiszteletet parancsol, hanem az, hogy az átdolgozás során nem vette figyelembe az újabb szakirodalmat (Kajtár Mária és Szász Ferenc új szempontokat hozott a Berzsenyi- Hölderlm egybevetésben); valamint: a neoklasszicizmus terminus magyar története 99
