Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Iványosi-Szabó Tibor: A szellemi élet csírái a középkori Kecskeméten
Ezek helybeli kortársai, követői közül sajnos név szerint keveset ismerünk. A kecskeméti egyház létrejöttének hozzávetőleges dátumát sem tudjuk. Csak valószínűsíthetjük, hogy a tatárjárás előtt is, de legkésőbben a XIII. század második felében már volt itt önálló templom. A legkorábban feltűnt, nevezetesebb, innen elszármazó egyházi személyiség kétségtelenül az a Kechkemeth-i Bálint kanonok, aki a budai káptalan tagja volt, és akit 1476-ban küldtek ki egy királyi emberrel (Tápió)szelére, egy hatalmaskodás kivizsgálása végett. A valóban Kecskeméten szolgáló egyházi személyekre vonatkozó legelső adatunk 1475. október 7-én kelt egyik okiratból való, amely egyértelműen szól a kecskeméti Szent Miklós templomról és a hozzá kapcsolódó temetőről. Ez értesít arról is, hogy Benedek és Mátyás voltak a kecskeméti lelkipásztorok. Tehát ebből egyértelművé válik, hogy Kecskeméten a XV. század utolsó harmadában két pap is szolgálta az egyházközség népes gyülekezetét. Az újabb értesülés 1487-ből való, amely év március 31. napján a kecskeméti Szent Miklós egyházban Apostaghy Kele Benedek fiát, Imrét diakónussá, pappá szentelte Kalán Gergely cisztercita szerzetes, aki epiphaniai felszentelt püspök volt.8 Ugyancsak név szerint ismert a század végéről egy további kecskeméti pap, János (Johannes presbyter de Kechkemeth), aki 1496-ban anyjával és testvérével Rómába zarándokolt, és ott nevüket a szent városba érkezők számára szállást és segítséget nyújtó Szentlélek-Társulat nyilvántartásába is beírták.9 Kétségtelen, több mint jelképes az a tény, hogy a XV. században egy alföldi mezőváros papja hozzátartozóival együtt az „örök városba" zarándokolt. Hisz jól dokumentálható valóság, hogy az egész magyarság - Erdélytől a Felvidékig - bekapcsolódott ebbe a folyamatba. Sokat jelent az is, hogy a vidéki papok százai nemcsak megtapasztalt ismeretként hozták magukkal haza az európai kereszténységhez, az európai civilizációhoz való tartozásuk tudatát, hanem az többirányú kapcsolatok révén személyes élményükké is válhatott. További igen jelentős eredmény lett az ottani képzési, esetenként a termelési formákról szerzett ismeretek kamatoztatása is. Még többet jelent viszont az, hogy egyre növekedett, sőt ekkor már az egyházi személyekét jelentősen meg is haladta azoknak a laikusoknak a száma, akikben komoly igényként ébredt fel a kereszténység központjának és a fejlettebb régiók fizikai valóságának megismerése iránti igény. Mert kétségtelenül nemcsak a kegyes vallásosság vezérelte az áldozatvállalásban a mezővárosi paraszt-polgárokat, az erdélyi és dunántúli iparosokat és kereskedőket, az ország legkülönfélébb tájairól induló közép- és főnemeseket. Ezzel a korábbi évszázadoktól eltérően egy merőben új vonás jelentkezett, és vált egyre szélesebb körűvé itt Európa kellős közepén is, amely az ismeretek forrásaihoz való eljutásban, az újabb ismeretek közvetlenül történő megszerzésének igényében, az igen jelentős kíváncsiságban, az ismeret- és élményszerzés iránti vágyban nyilvánult meg. A több országot, államot átszelő hosszú út során szerzett ezernyi élmény, ismeret és tapasztalat éveken át keltett azután újabb és űjabb impulzusokat a helyi közösségekben, az iskolai oktatásban, a templomi prédikációkban, valamint a családi és baráti beszélgetések során.10 Az egyházi élet, az egyházi kultúra merőben új szakasza lett a protestantizmus, amely Luther Márton 1517. évi fellépésével vette kezdetét. Tekintettel arra, hogy az egyházon belül az elvilágiasodás, az anyagiasság nálunk is felfedezhető volt,11 a puritanizmus bőséges bázisra lelt itt is. Az egyház ugyanis igen komolyan megadta annak az árát, hogy a rendi társadalomba minden tekintetben betagozódott nálunk is. Az igen jelentős vagyon és a nem elhanyagolható politikai befolyás azzal járt, hogy az anyagiasság a püspökségeket, de még a vidéki plébániákat sem kerülte el, és ebből adódóan az egyházi személyek közvetlen hatása a híveikre gyakran kétséges lehetett. Ezt a megállapítást elég egyértelműen igazolja XXII. János pápa 1328-ban kelt levele, amely a környezetünkben élő kunok térítésétől eltiltotta a világi papságot, mivel a tized zsarolásával azokat a megtéréstől visszarettentette. Nem tudjuk persze, hogy a kecskeméti plébánia e térítő munkában részt kapott-e, vagy a váci püspök közvetlenül irányította-e ezt a munkát. Az viszont kétségtelen, hogy a köz92
