Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bombitz Attila: Akiről tudunk, akit sohase láttunk (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)
sajátos űjrakódolásával, a név imagináriusba tágításával köszön vissza. A Hahn-Halm grófnő... utaztató regénye itt egy történeti utazást képez, melynek utazó személye vízsodrásba kerülve zuhan át időkön és tereken. Az Eg]/ nő egy figurára komponált formanyelve egyenesen az 'édesapa' világegyetemként táguló körülírhatóságának variabilitását előlegezte meg. A „kékharisok" pedig azt a sokrétű tájékozódási igényt és tematikát, a beszédmódnak azt a közvetlen, laza figurációját ígérték, mely a mostani regényben kompozicionális biztonsággal tartja össze mindazt, ami könnyen túlcsordulhatna, ha az olvasó tűrőképességét nem szabadíthatná fel a „mondjanak egy számot, azt olvasom" szerzői - (fel)olvasási - stratégiája. Esterházy a Bevezetés utáni művek tapasztalatait a Bei'czctcs utolsó mondatának „ismétlésével" szisztematizálta: a MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS ígérete a Harmónia „magasabb szintűségében" valósul meg. Nem feladatunk kijelölni azokat a változatlanul vagy változtatva beillesztett szövegek újrafelvételét, mely a Beí'ezefcsből, vagy a még korábbi művekből találnak új helyet a Harmóniában. Legyen az az olvasó rá- és felismerő kedvének evidens és banális függvénye. Az azonban bizonyossággal állítható, hogy éppen mert a heideggeri-handkei Wieder-Holung poiézis szerint olvasható e szövegtörténés, az ökonomikus módon tartalmazza Esterházy Péter majdnem eddig leírt minden szövegét. És azon túl persze 'mindazt', amit még 'pontosabban' is le lehet írni. A 'mind' és a 'pontosság' közti „emelt" dialógus a Harmonia caelestis védjegye. A Bevezetés utáni szövegek - innen olvasva - eleve a posztutáni szöveg megalkothatóságának kérdéseit vetették fel a magasabb fokú ismétlés és a név imagináriusának harmonikus cisszekomponálásával. Mert ha már a Fancsikó és Pinta is látni és szeretni hivatott megtanítani, akkor ama kalokagathia értelmében a Harmonia Caelestis rhizomatikussága is a szépség és jóság poszton túli megvalósulása. Fancsikót és Pintát olvasva innen: A Harmonia Első könyvében a szimbolikus látásmód fókuszálja az üveggömbszerű történetmodulok hatáselvét, míg a Második könyv az olvasásba rejtett szeretet denotativ befogadhatóságára tesz - bizonyos értelemben könnyű és veszélyes, bizonyos értelemben viszont szükséges és fontos - kísérletet. Pinta meséjében a „megfelelő pillanat lóháton jött". A várakozó kilenc napot s tíz éjjelt várt a megfelelő pillanatra. Ami ott mese, az itt kilenc-tíz év várakozás (Erwartung) és kitartott küszöbhelyzet, melynek hiátus voltát a megfelelő pillanatban (országos ezer év versus szerzői ötven év) édesapám tölt be (Erfüllung) a lóháton. Az eredmény pedig az a mozaikszerű, rétegelt, téridőt újraíró történeti emlékműállítás, mely a Kulcsár Szabó által feltételezett Esterházy-Ransmayr „közös" megtorpanásban gyökerezik. S amely, a két szerző élőmunkái alapján akár meglepetés hiányában, meg is született, hiszen az Abwesenheit, a távol-lét, ha ravasz módon is, de állandóan reflektál saját jelenvalóságára. Christoph Ransmayr a Morbus Kitalmrában, ha úgy tetszik, csak és kizárólag nyelvi episztéméként létező, saját terének és kultúrmeghatározottságának temporális újraírását végzi el egy világsiker és az azt követő több éves hallgatás után. Esterházy ilyetén, a Bevezetés után ráköszöntő küszöbhelyzetét, mintha csak olvasta volna Kulcsár Szabó monográfiáját, pontosan és párhuzamosan a Ransmayr példa alapján oldja fel. Egyetlen különbséggel. Nála nem az írott képben, hanem a képleírásban fog elveszni az olvasó. Nem a nyelv erőltetett képpé alakításában (mi is az?), hanem a nyelvet mozgató leírás imagi- nációjában. Megjegyzendő, e határátlépés a Ransmayr-recepció szerint nem járt sikerrel. Esterházy ugyanakkor olyan könyvet alkotott meg, mely bár egyenes folytatása korábbi műveinek, de a nyelvi humor és irónia visszafogása, a játék és komolyság közti dialógus komollyá válása, az európai és a nemzeti regény egységesülése a kilencvenes évek magyar, onnan nézve igen halovány regényirodalmában sajátlagos értéket képvisel. E könyv ugyanis még azt is „újrahozza", ami az elmúlt években jelentős beszédmóddá alakult. A teljesség igénye nélkül: Garaczi pompásan utaztató népkönyvecskéjének nyelvi humorát és tematikus raszterét nagy mértékben fölülírja az esterházysággal viaskodó Váradiné 78
