Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 5. szám - Bombitz Attila: Akiről tudunk, akit sohase láttunk (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)
esete (többek közt a Második könyv 31-32. számú szövegében). Kukorelly Romja pamflettá válik a nagyregény mellett, mely célként jelöli ki a kommunizmus kiírhatóságát, miközben Esterházy munkája nem célként, hanem az általános megmutatására téve kísérletet kifejezetten és finoman a kommunisták megjelenésével határosítja a maga családtörténetét. A Parti Nagy-féle kevert nyelv (lírizált utcanyelv) az első kötet 59. szövegében olvasható vissza, Krasznahorkai egymondatos egzisztencializmusa nem csupán a mondatok számozásával kap újabb helyi értéket, de az ugyancsak első kötet 113. szövege kifejezetten rájátszik a diskurzus banalitására. A Závada-próza háromgenerációs modellje, valamint szociolektikus betétei, „dokumentumai" (ingóságok lajstroma: 39. szöveg) megfelelő ironikus rá(bele)írással látens módon is belejátszanak a kilencvenes évek „kanonizált" beszédmódjainak köztes terét magáénak tudó Esterházy-regénybe. Satöbbi... A Harmónia Első kötetének 5. szövege reflektál a tényleges (zene)történeti Harmónia Caelestis szerzőiségének karakterisztikumára: „a kötet dallamainak jó része bizonyítottan nem tőle való... a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy nem egyedül) végezte... [a] komplikáltabb rétegejkj között olyan szakadék tátong, melyet csak fantáziával lehet áthidalni..." Vagyis hogy sosincs új a nap alatt, kár izgulni a nóvumért. Bűvkörbe és a név hatalmába záródik a kilencvenes évek. Nagy, nemzeti olvasókönyvként. Megelőzvén az ilyenkor szokásos szlogeneket, csupán emlékeztetni kívánnék a kilencvenes évek újszubjektivizmusára, az 'én'-képek (arcképek) újraírásának többrétegű, de elég határozott közösségiségére mind a poszton belül (Németh, Garaczi, Kukorelly), mind azon kívül (Kertész, Sándor, Závada). A családregény Závadával különös nosztalgiáját is újraéli, s Esterházy nagyregénye ugyanezt a kérdést explikálja: hogyan néz ki az utániság poétikái szerint egy családregény? Hogyan hozható vissza mindazon tapasztalatok beépülésével, melyek hiánya feltétlen a kritikai olvasás perifériájára, esetleg a sikerregények listájára vetné a kérdéses könyvet. Miközben a poszton belüliek erős klasszicizálódáson esnek keresztül, a kívüliek pedig a klasszikus modernek hagyományrendszerét próbálják felülírni, ugyanazon útra lépnek: mindazon tapasztalattal, mellyel az ún. posztmodern rendelkezik, minimálirodalmat alkotni már nem érdemes, kifulladt, érdektelenné és eladhatatlanná lett stb., ugyanakkor a nagyobb ív más kondíciókat kíván meg magának. Az utániság regényírása ötvözi egyrészt a tágabb értelmű olvasói elvárárásokat, s megfelel (legalábbis igyekszik) a kritikainak is. Nem a posztmodern egységesítő irányultsága szerint, hanem a poszton túliságot megcélozva egyszerre dialógusképes művet igyekszik teremteni a metanarratívák, a teóriák, a hagyományok és a mesék között. Lényegében nem látványos elkülönülésről van szó, narratíva és metanarratíva egymásba változik, az önreflexió mesévé lesz. Látványos regényprodukciók lehetnek e nem is túl bonyolult változásnak az eredményei. A mai magyar regényírásban Závada mellett Esterházy ismételt meg „valami régi jót". Miközben, hogy csak utaljunk, ott van két szélsőséges példa: a beszédmódjának folytathatatlanságát és anakronizmusát mutató, kilencvenes évekbe tévedt Családáradás (Mészöly), és egy másik, érleletlen, mégis populáris hangvételű családregény, az Apák könyve (Vámos). Závada és Esterházy, a mértékadó műfaj-átírók közt ugyanakkor finom, szövegközi dialógus nyitható: A ]advi$a párnája perifériális centrumképző erejénél fogva értelmezi át a mitikus családregény lehetőségeit. Esetében a poszt utániság a fabularizált metanarratí- vában látványosan megmutatkozik: a könyv belső nézőpontú megszerkesztettsége egybeesik a külső, tipográfiai és nyomdatechnikai megjelenítéssel, olyan szimulákrumot teremtve, amely már a hyperrealizmus elveinek (is) megfelelve tételezi valóság és fikció szétválaszthatatlanságát. A regényben megjelenített regényes családtörténet a névbe projektált „utolsók" történetét beszéli el, a mítosz variációdús igazságtartalmában elvesző fogantatástörténettől a mítosz ugyancsak a véget is bejelentő kioltódásáig. Esterházy éppen a név centrum vesztésének marginalizálódását, s annak újabb jelentésképződését cé79
