Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bombitz Attila: Akiről tudunk, akit sohase láttunk (Esterházy Péter: Harmonia Caelestis)

pán azt írta, amit az emlékezete megőrzött. így lesz olvasó, ki krónikaként forgatván a könyvet ezernyi hiátust fedez majd föl. Noha a valóságból teremtette, mégis regényként kéne ezt olvasni, és se többet, se kevesebbet nem követelni tőle, mint amennyit egy regény tud adni (mindent). Ehhez jön még, hogy sok minden olyat is elhagyott, amire emlékezett, főként azokat, melyek őt személyesen, direktben érintették. Nem nagyon akaró- dzott magáról beszélni. Vagyis nem a maga, sokkal inkább édesapám családja történetét írta, ha nem is meg. Hozzá kell tennie, hogy már gyerekkorában gondolt erre, hogy ír egy könyvet, amely a körülötte élőkről mesél. Az előszót megmutatta édesapámnak, nagyon tetszett (édesapámnak). Ez csak részben az az elképzelt könyv, mert az emlékezet véges és bizonytalan, és azon könyvek, melyek a valóságból teremtettek, többnyire csupán sápadt visszfényét és töredékét adják: annak, amit láttunk és hallottunk."

A (család-regény) folytatásának reményében?

A könyv testessége, belső duplicitása, a számokra felfűzött szövegek (tételek) rejtett összefüggésrendszere, a könyvek közti átjárás megengedi az írás áttűnéseit az ábrázolás egyéb formáiba is. A térbeli hatás összhangja és arányossága látszólag nem érvényesül a kettős felütésben, különösen ha az olvasó elcsábul a könnyedebb tételek könyvében. Az első rész konkretizációtól mentes, általános szimbólumaiban érvényes, téridővé komponált család-ország-történelme éppúgy magában foglalja a második, hagyományosabban láttató és olvastató mesemondást, mint ahogy az is reflektál minduntalan, s az is a maga meséje fölé feszíti az első rész hatalmas, szakadozott vásznát. A nagy vászon egyik első, talán legerősebb képe regényesen idézi fel a téridő imagináriusának írott létét. Táj, tájkép és tájleírás köztes terét. Mert aki elvágtat az érzékeny, XVII. századi tájleírásban, az előtt megnyílik egy eladdig csupán lehetőségként tételezett valóság. Azé az írásban születő imagináriusé, mely anélkül létezik, hogy létét bizonyíthatnánk. Marad tehát: az egyszeri írásban és a mindenkori olvasásban jelenlevőségként, mely túllép a nyelven keresztül a zenébe, a képbe. Belépni egy képleírásba, az írás metamorfikus aktusába, megnyitni tereket és időket, s a rendetlenség ellenében számok adta végtelennek tűnő fonál mentén végiglépdelni - ezt a paktumot kínálja a Harmónia Caelcstis. A nyelv és az írás (vagy a papírlap) síkja megszabadul statikusságától, dimenzióiba emelkedik, Gesamtkunstwerk-ként elevenedik meg. A számok egyre visznek - fraktálok meghatározhatatlan irányaiba - itt az olvasás lassúságába, ott a gyorsolvasásba, lassú-gyors, lassú-gyors, ütemezés szerint, a kép hol az igaz, hol a nem-hamis, kitalált leírásának tartományába ér. A függő képek kijavítása, a függesztvény, a függvény újrafestése (írása és komponálása) az eredetiség és centrális transzcendencia felfüggesztésén alapul. Miközben éppen az eredetiség és a látens centralitás az előfeltétele e kiszögellhető koordináta pontok nélküli, önmaga több centrálisnak tekinthető pontja körül forgó, egyetlen médiumát, a nyelvet beszédmódspektrumaiba változtatni tudó könyvtestnek. A számok univerzáléi ugyanakkor „szimfonikus" összefüggésekre utalnak. „A szimfóniák 2. tételéhez [azonban] meg kell öregedni..." Értsd: A Harmónia Caelcstis második könyvéhez, a történet felmondásához (üljetek körém, gyermekek), egyáltalán az újragondolható fabularizációhoz „meg kell öregedni".

Mert tényleg minden családregény?

A mondatok nyelvjátékmentessége (a fordíthatatlan szójátékok önreflexivitása is mintha az ön-visszafogást reprezentálná) és felerősödött bonmot-szerű hatékonysága már nem a nyelvi reprezentációt hangsúlyozza, hanem a klasszicizálódott mondhatóságról mesél. A mondat „klasszikus" hangzása, töretlensége és a szintaktika olvashatóságának „visszahelyezése" kevésbé nyújt poétikai izgalmakat (mi is az, hisz izgultunk már eleget), annál inkább biztosít egyfajta felelős diskurzust a személyesség és a történelem dialogicitásának újrafelvételéről. A „visszahagyományozódásnak" a mondat poétikájában amúgysem temporális elkülönbözést kell mutatnia az előszövegek radikalizmusához ké75