Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Rákos Péter: Nem tabu –, legenda („Milyennek látom” vagy inkább „mit mond ma”?)
busz. Nincs értelme felsorolni azokat a neves politikusokat, a nemzetközi politika hangadó személyiségeit, kik egy harmadik út szükségességét hirdetik: hiszen amúgy sincs egységes koncepció, mindenki egy kissé másképpen értelmezi: nem tudjuk, e harmadik út - sík mezőben hármas út? - milyen legyen, de nyilvánvaló, hogy kell. Annyi szent, hogy a harmadikutasság mint terminus ma már nem alkalmazható elmarasztaló vagy éppenséggel becsmérlő színezettel, s jelenkori heves ellenzői - mert azért vannak, mégpedig csőstül - csak önmagukra vethetnek, ha nevetségessé válnak. De talán a „mélymagyarság" elmélete továbbra is felróható volna Németh Lászlónak? Ezt nemcsak az akkori hivatalos kormányzat nehezményezte, más világnézeti pozíciókból is kárhoztatták érte. S valóban voltak, magam is leírtam ezt a szót, „felszisszentő" könyvei, tanulmányai, esetleg kirívó mondatai, amelyek legalábbis megvilágításra szorulnak. Időzzünk még el egy keveset ezeknél a „felszisszentő" megnyilatkozásoknál. Németh Lászlót (nyilván nem egymagám) zseninek tartom. A zseninek több típusa van, ő a bátortalanabb, visszafogottabb, önmarcangoló fajtához tartozik, de van a zsenialitásnak egy olyan jegye is, melyben minden lángész osztozik: az az öntörvényűség, mely nem ismer taktikázást, ott és akkor mondja ki, ami a szívén fekszik, amikor éppen szükségét érzi vagy kedve tartja, s messze sem a legalkalmasabb pillanatban. így rótta fel neki például Bibó István, hogy Szekfű Gyulát éppen akkor támadta a legélesebben, amikor a fasizmus elleni összefogás egyik reményteljes esélye volt, de más írásaiban sem volt simulékonyabb. Ugyanakkor legalább ennyire igaz az ellenkezője is: mindig volt benne elegendő kurázsi, hogy szembeszegüljön, olykor nem csekély kockázat árán is, a hatalommal és a közvéleménnyel, ha úgy adódott. Avagy talán nem mondta-e ki bátran a hatalommal szemben, hogy „a trianoni veszteséget húsz év alatt kitűnően megtanították velünk. Minden iskolafolyosón van egy csomó tábla: ennyi sót, ennyi erdőt, ennyi ércet. De hogy Trianonnak borzalmai mellett előnyei is voltak, arról aligha hallott még a művelt, tehát újságolvasó magyar. Pedig voltak, s talán okosabb lett volna az ország gondolkodását velük táplálni, mint a Nagy- és Csonkaországot hasonlító süvegekkel..." Vagy éppenséggel sokat emlegetett szárszói beszédében: „Az a rendszer, amelyben az 1919-i forradalom óta élünk, talán még szű- kebb, még sivárabb, mint a régibb katasztrófákkal ránk szakadok. Habsburg restauráció császár nélkül: így neveztem el. Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak fel, mi a szentistváni gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget." S avagy talán, másfelől, nem mondta-e ki a közvélemény túlnyomó részével - akkor - dacolva, 1956 novemberében, hogy a szocializmust nem lehet csak úgy egyszerűen leírni a nemzet közelmúltjából, mint a győzelem mámorában úszók képzelik? S mit mond hát ma, még sokkal nyilvánvalóbban, amit már akkor is mondott? A mélymagyarság, mondotta, „nem érték, hanem tény". A hígmagyar Eötvös Józsefet, mondotta, ő sem adná oda „egy nagyszájú mélymagyar hitvitázóért". Az asszimiláció, mondotta, nem szegényíti, hanem gazdagítja a nemzetet: az asszimiláns nemcsak kap, hanem hoz is. „Ha valaki lelkiismeretes összehasonlítás után azt sütné ki, hogy Petőfi közelebb áll a szlávok nagy költőihez, Puskinhoz, Mickiewiczhez, mint Berzsenyihez vagy Adyhoz, meg kellene döbbenünk rajt, s kivágni szívünkből a Petőfi-gerezdet? Nem helyesebb azt mondani, hogy ha így van, akkor ez a Petőfi nagy vívmánya, szerzeménye (merem mondani, gyógyszere) a ma94
