Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Rákos Péter: Nem tabu –, legenda („Milyennek látom” vagy inkább „mit mond ma”?)

gyár fajiságnak, mely egyáltalán nem finitista, nem gondolat-tunya, de hogy némi erkölcsi kényelmesség még a legjobbjai közt is általános, s a tisztaságnak arra a meredek sólyommozdulatára, amely Petőfiben a legszebb, egyetlen példa sincs irodalmunkban, az kétségtelen".

Ne felejtsük azonban, hogy mindez visszapillantás: értékelés, átértékelés hangsúly függvénye. Azóta sok víz folyt el a Dunán. Minden centenárium nemzedéki ügy is, ismerkedés és újraismerkedés kérdése. Ami nekünk idősebbeknek élmény, zsigereink- be ivódott tapasztalat, az a fiatalabbaknak legenda, s nagy kár és felelőtlenség volna, ha magukra hagynék őket az értelmezések és ellenértelmezések kereszttüzében.

S minthogy a köztudatba leginkább beleplántált Németh László-i témák a magyarság „sorskérdései" (az idézőjelnek itt nincs semminemű ironikus mellékzöngéje, s akár el is hagyható), fontosnak érezném, hogy az egyoldalú képet kiegészítsük azzal, amiről korábban viszonylag kevesebb szó esett: az életműnek azokkal a nem sajátosan magyar, hanem európai s egyetemesen emberi mondanivalóival, amelyek már a fiatal Németh Lászlóban indulásakor is készen voltak, s utóbb fényesen beigazolódtak, mi több: felfénylenek olvasásakor ma inkább, mint annak idején. „A fiatal Németh László" - ezt a címet adtam harminc évvel ezelőtt a „Kiadatlan tanulmányodról szóló ismertetésemnek - s megvallom, ha róla elkövetett írásaimból ma, „ha most lennék fiatal", egyet valami okból mint legidőszerűbbet, a jelen alkalomhoz leginkább ideillőt meg kellene jelölnöm, alighanem erre esne a választásom.

Lássuk hát: az említett mű első kötetének első tanulmányából, a huszonöt éves Németh László „Az Ady-vers genezise" című írásából már valósággal kikiabál a máig érvényes önmeghatározás: „Nem ismerem el a demarkációs vonalat biológiai és az emberrel foglalkozó humanista tanulmányok között. Fejlődésem véletlen szeszélye két különböző birodalom földjében vetette szét lábamat. Magam is meghökkenten vettem észre, hogy a látszólagos széttagoltság híddá tett a szemléletek két külön világa közt: irodalmár hajlam és orvosi szakképzettség dolgoznak össze bennem, hogy a művészi alkotás bozótját az alkattan fényességével átvilágítsam." A „két kultúra", a természettudományos és a humán műveltség egyeztetésének vagy talán egybeötvö- zésének a dilemmája C. E Snow angol tudós drámai problémafelvetése és F. R. Leavis irodalomtudós ingerült replikája nyomán a hatvanas évek elején befutotta az egész világot, de ha az eredményt nézzük, a két pólus nemhogy egymáshoz édesedett volna, hanem ellenkezőleg: még tudatosabban kiélezve kerültek szembe egymással. S ez érvényes mindmáig és időszerűbb, mint valaha.

S mi juthatott el Németh Lászlóig 1931-ben az orosz formalizmusból, hol volt még a prágai strukturalizmus, az angolszász „új kritika", hol az irodalomelmélet mai nyugtalan hánykolódása, hogy az irodalmat a társadalomtól függővé is, önállóvá is tegye, amikor Németh László - már akkor! - megfogalmazta Ars poetica című krédóját? Okom van rá, hogy ennek néhány sorát itt is idézzem, írásom zárószavát előkészítendő: „A műalkotás ... irreverzibilis folyamat: a műben egymás felé áramló elemek úgy forrnak össze, hogy szétbontani őket többé nem lehet: magasabb egység keletkezett... A mű nem sorakoztat, hanem kapcsol. A műben semmi sem marad magára, hanem minden valami más rész felé mutat. A mű sokszorosan rendezett élet. Minél magasabb fajta ez a rend, minél sűrűbb a kapcsolatok delej-hálója, annál több reménye van a műnek, hogy olyat közölhet, amit írója e mű nélkül sosem közölhetett volna. Remek az a mű, amely írója nélkül is megél."

Ezt szándéktalanul önmagáról is írta.

95