Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Bori Imre: Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban

épp az egész mű egy-egy voltát, belső kohézióját a helyhez és célhoz mérten magyarázza, kihozza."

Fenntartásai természetesen voltak. A dicsérő mondatokat mintegy előrebocsájtja az 1967. október 27-én kelt levelében: „Nem tudom, a negyedikes tankönyv többi része is olyan-e, mint a megküldött fejezet, ebben az esetben, mint kis irodalomtörténet, felnőttek részére is használható volna... A megjelenő könyv különben mint pedagógust is érdekelne, ha csak velem ennyit foglalkozik, nem terheli-e meg a fiatal agyakat, s mekkora lesz az olvasmányrésze stb." Levele következő passzusa a vajdasági magyar irodalomnak szánt feladatról beszélt: „De nemcsak személyes és pedagógiai örömet, nagyobb reményt is szított küldeménye. Régi hitem, hogy az ötfelé szakadt magyarság (ötödiknek a Nyugaton lévőket véve) a magyar irodalmi tudat kialakítására a vajdaságiak vannak a legelőnyösebb, legfüggetlenebb helyzetben..." S azután az aggodalom a modernizmussal kapcsolatban. Ami magyarázza a Kassák Lajos iránt mutatott ellenszenv eszmei gyökereit is, mert úgy tartja, nem lehet egyszerre a modernizmust és a nemzeti feladatokat képviselni: „Sajnos, nem olvasom rendszeresen a lapjaikat, a lépéstartó Nyugatra tekintő, ideges kényszere a többiek figyelmét elvonja erről a kínálkozó nemzeti feladatról.." Feladatokat jelöl ki fellángoló optimizmusában, s nem kevesebbet várt a vajdasági magyar irodalomtól, mint azt, hogy elvégzi vele kapcsolatban az igazság helyreállításában a „mérleg-nyelv billenőst", és megpróbálja átvenni az „agykéreg szerepét", mert a magyar irodalom szürkeállományától meg van fosztva, tehát - mint írta - „dekortikált", s ezért a nemzet csak zsigereivel „gondolkodik".

A tankönyv-szöveg után a korábban írt Bolyai-tanulmány néhány részlete csalódást keltett benne, de e tanulmány kitételei legalább annyira irritálták, mint az, amit Kassák Lajosról gondoltam és mondtam. Nemcsak Aczél Györgyök róttak rám emiatt egy éves magyar- országi irodalmi szereplés-tilalmat a Tiszatájban megjelent írásom miatt. Németh Lászlót is a Kassák Lajos szerepéről és jelentőségéről hirdetett nézeteim provokálták a naplója szerint 1967-ben. Abban az évben jelent meg a már említett negyedikes tankönyvem, és írtam meg terjedelmes Kassák-tanulmányom is a sokoldalú alkotó nyolcvanadik születésnapjára a Magvető Kiadó megbízásából. Kassák Lajos kéziratban még olvasta, amit róla írtam, a könyv (Bori Imre - Körner Éva: Kassák irodalma és festészete) már halála után jelent meg - a késlekedésnek pedig magam voltam az okozója: a magyar íródelegáció újvidéki látogatása során vacsora közben összeszólalkoztam Darvas Józseffel és Marjai Józseffel, aki akkor Magyarország belgrádi nagykövete volt. Súlyos szavak estek a politikáról is, s a már kapatos Darvas József előbb a magyar íróküldöttség tagjaként jelenlevő Pilinszky Jánost bántotta már Belgrádban is (könnyeket csalva elő a költő szeméből), majd Sinkó Ervint sértegette, ki nem volt ott, s nekem azt mondta, hogy veszélyes ember vagyok, sok gondot okozok a pesti illetékeseknek, mert az egyetemisták az én tanulmányaimon okulnak, azután pedig kényes kérdésekkel zaklatják tanáraikat a pesti egyetemen, s ilyen módon megrontom őket. Nagy affér támadt, Szabolcsi Miklós próbált közvetíteni, titkosított jelentések és feljelentések készültek, szilencium következett, a közben elkészült Kassák-könyvem bezúzásá- nak a gondolatával foglalkozott a Magvető igazgatója, Kardos György, s az orrom előtt becsapta a kiadó ajtaját. Németh Lászlónak, naplója szerint, arra panaszkodtam, hogy a Kassák-könyvem „készen volt, kiszedve, s nem jelent meg".

íme, az eszmei gyújtás, ami Németh László gondolkodását beindította. „Énnekem is - írta naplójába - eszembejutott, amit A. mondott róla, hogy B. nem Adyt, hanem Kassákot tekinti az új magyar irodalom kútfejének". Szinte hibátlanul interpretálta elképzelésem a XX. századi magyar irodalom periodizációjának általam vallott rendszeréről: „Az izmusok, amelyeket mi meghaladott, kaotikus bűvészkedésnek hirdettünk, feltámadnak s megdi- csőülnek - de az utolsó harminc-negyven év minden számottevő írója - ennek folytatója."

58