Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Bori Imre: Vacsora a Szilágyi Erzsébet fasorban
Ami Németh László naplójegyzetében ez után következik, az nem hangzott el beszélgetésünk során, az adódható végkövetkeztetések már a naplóíró utólagos tűnődéseinek levezetései, nevezetesen az a gondolat, amibe Fűzi László belekapott, az, hogy Németh László magát „tizenkilencedik századisággal" minősíti. Én sem akkor, sem azután nem gondoltam ilyent, hiszen a XX. századi világirodalomról Németh László tanulmányai voltak elsőszámú informátoraim Babits Mihály irodalomtörténetével együtt. Németh László Proust-naplója ma is gyakran olvasmányom például. Németh László egy „perszével" kezdődő erre vonatkozó mondata is jelzi, hogy itt arról van szó, amit Németh László nem a beszélgetésünk során fejtett ki, hanem feljegyzései írása közben gondolt: „Persze, ha ez igaz (ti. az én Kassák-látásom), akkor én idehaza is egy elkésett XIX. századi lettem, érdektelen időszerűtlenné, ahogyan V M.-ék hirdetik." Mikor e mondatát másolom, a gondom az, kik azok a V. M.-ék, akik Németh László időszerűtlenségét hirdették az 1960-as években? De az agyában megragadt Kassák-kérdés felkísért 1968-ban is, amikor két 202 cm-es fiatalemberrel beszélgetve, akkor látja kedvező színben őket, amikor azok azt állítják, hogy csupán a „sznobok csinálnak nagy hűhót" Kassák körül. De 1970-ben bevallja (éppen Kecskeméten) a XX. századi izmusokról: „Amit ennyien csinálnak, abban kell lenni valami jónak is. Én az avangardizmust kihagytam a belső fejlődésemből." Beszélgetésünk Németh László naplója megőrizte lenyomatai további ellenvetéseiről is hírt adnak. A Bolyai-tanulmányom egyik fő tétele, hogy a „magyarság az a kő, melyben a magyar írók sorban elbotlanak", ahogy Németh László megfogalmazta, híven reprodukálva, amit magyar drámahőseiről gondoltam, nevezetesen, hogy „ők magyarok, ebbe megbotlanak, s a botlást követő esés után nem tudják ott folytatni életüket, ahol botlásul előtt megakadtak útjukban. írás közben színesebben fogalmaztam, mint beszélgetés közben, mert ilyenkor szokásomhoz híven leegyszerűsítettem és képletessé tettem a kérdést. így került a kő is elő, amelybe, szerintem, a Németh László magyar hősei megbotlanak, s nem szárnyalnak, hanem vergődnek azután. A Németh László emlegette „keserű magyar lében" azonban rendre a „nagy nemesség bűnhődik" - fuldokol. De - veti közbe gondolkodása során a Kassák-ellenességének okát is, nevezetesen azt, hogy „Kassák életreléptetésében a magyar irodalom speciális hivatásának az elítélése is bennevan; elő is bújt hamarosan". Mármint az, hogy szerintem az irodalomnak az „esztétikum az ege, nem a politika, szociológia". Különböző megfogalmazásokban máig visszahallható az esztétikum elítélésének a programja és a „sorskérdések" előtérbe helyezésének a követelménye. Németh Lászlónak volt érve a „sorskérdések" vállalásával kapcsolatban is, egyúttal az „elkötelezett" jelző elutasításával a Hídban megjelent Hornyik Miklós készítette interjú erre vonatkozó kérdése kapcsán, holott egy „amenciás nemzet" írójának tudva magát a sorskérdések megoldására biztat és követi a diagnózisát. Úgy tetszik, azzal zárult beszélgetésünk, hogy én megmaradtam a tettek dicséreténél (1967-ben a „jugoszláv példa" még vonzó volt), Németh László a tudathasadásos nemzet-képnél, s az öntudat szükségességének a hirdetésénél. Németh László tizenkilencedik századisága kérdésének felmerülése alighanem véletlen- szerű gondolat volt naplóírás közben. Ám nem vizsgáltam, más írásaiban felmerül-e ez a gondolat újólag. Én nem hiszem, hogy jellemző lenne rá, hiszen egyik legjelentősebb olyan magyar író ő, akinek műve tele van huszadik századi jegyekkel! 59
