Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 4. szám - Sándor Iván: A helyzet tisztázására való törekvés nyomában (Németh László Proust-esszéje)
3. A korszak irodalmi tudatának, a magyar regény fáziskésésének, Németh pálya- módosítása lehetőségének tisztázása, tudjuk, elmaradt. Mikor Gombrowicz - Dél-Amerikából - azt írja, hogy a század lengyel irodalma másodlagos, amikor Milosz - emigrációból - megerősíti ezt, nem a lengyel irodalom esztétikai minőségére gondolnak, hanem arra, hogy egy új emberi- történelmi-irodalmi-regény korszakban, még mindig a romantika rabja. Nem mondhatjuk, hogy a magyar regény a romantika rabja maradt volna a század első felében. De, ha ugyancsak nem az esztétikai szintjére értjük, akkor illik rá a másodlagosság. Abban az értelemben, hogy - kivételektől eltekintve - mennyiben hangolódik rá a megváltozó korszakra, mennyire ismerte fel, hogy az új „anyag" - az Én veszendősége, az Idő körkörössége, a történelemnek, mint elviselhetetlen tehernek a súlya - a tizenkilencedik századi regényt meghaladó poétikai-nyelvi arzenállal közelíthető meg. Abban, hogy a Gyász utáni Németh-regényben sem jelennek meg a Prousttal való találkozásának felismerései, közrejátszott az életéből felszívott, korából kimetszett anyagának, az akkori tájékozódási igényéhez kevéssé igazodó karaktere. Érdekes, hogy néhány év elteltével milyennek látta regényírói viszonyát nem csak a Recherche-hez, de mindahhoz, ami Kritikai naplójának tanúsága szerint az európai regény útkereséseiből áthevítette: „...az esztétikai kristálytan műszere által szétszedett mű, a sátor kői nyár Proustja...legfölebb, mint gondolkozót, s nem mint alkotót ihletett meg. Ez a szépírói érdektelenség azonban csak növelte a mulatságom..." Ezt a kétségkívül nemes - a nagy alkotókra nem egyszer jellemző - skizofréniát, Gide-esszéjében önmagát is saját tükréhez állítva, ő maga elemezte. Arra, hogy amit azokban az években felfedezett a későbbiekben miféle, alantas politikai-szellemi-erkölcsi gátakat is építettek, érdekes adalék a Gulyás Pálhoz írott egyik levelének (1940. június 17.) néhány sora: „Hazajövök Pestre, itt már a helyrehozhatatlan Minőség forradalma fogad. A „jobboldali ifjúság" megcenzúrázott. Elmaradt Proust, a Kritikai napló. Mindez együtt a Proust-esszé személyes és kortörténeti kontextusa. Egyszerre sűríti magába a máig érvényes felismeréseket és az elszalasztottságokat. . Vissza a kiinduláshoz: azt, amit hetven évvel később Beck András kérdez - hogy ugyanis mindig olyan nagy baj-e ha valamiről nem tudjuk megmondani, hogy micsoda? -, nem hagyja válasz nélkül. A megértéssel szemben ellenállást mutató mű - vagy akár probléma! - esetében a valóságos esetlegesség, és az esetlegesség látszatának divatos elválasztatlansága mögé pillantva, feltesz egy további kérdést: vajon a tisztázatlan helyzetet tisztázhatatlanságnak kell-e tekinteni? Vagyis, eljuthat-e szakmai becsületességének kockáztatása nélkül az értelmező addig, hogy a válasz meg nem adásba belenyugodjon? Ő egyértelmű nemet mond erre. A tét ugyanis, tehetjük hozzá, az, hogy eljuthat-e (bármelyik korszakban) a helyzet tisztázására való törekvés feladásáig a szellem, önmaga létének megtagadása nélkül? 9
