Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)

semet, aminek jelét nem adtam, Dél-Franciaországról kezdett beszélni, szőlővidékről, egy hajóról, amelyik, így mondta, kék ég alatt, így mondta, izzó napsütésben szelte a tenger habjait, kemény, izmos férfiakról beszélt, akik ásót és csákányt forgattak, az apja nem félt az ismeretlentől, puskával a vállukon szántottak, képzelje, kalapban és puskával, a kis helyiség tele lett a nevetésével, képzelje, mindig csak a jövőre függesztették a tekintetüket, így mondta, és egészen másvalaki lett az, aki beszélt, mint az, aki hónapokig hallgatott, már rám nézett, mint aki csak most fedezi fel, hogy ott vagyok, óh, hányán meghaltak nemcsak a háborúban, hányán, akik nem úgy, hogy legalább fegyverrel a kézben Franciaországért, hanem átvágott torokkal, ő már nem megy el innen, annak semmi értelme, hogy Marie itt maradjon, de ő már nem megy el, nincs kifogása, ha odaviszem Marie-t, ahol a családom él.

Azt feleltem, hogy nem utazhatok az otthonomba, meglepett, hogy így mondtam, az elmúlt tíz évben sose mondtam ki ezt a szót, bólogatott, láttam rajta, hogy nem fogja fel, amit hall, érthetetlen volt a számára, belőlem meg kicsúszott, szóval beszélni kezdtem a barátomról, „óh, a Sors keze", ő is átélte a harcokat, a robbantást az utcán az otthona előtt, az OAS-tisztek rohamát, aminek a végén kardhegyre szúrták fel a lázadókat, az arab szabadcsapatok rohamát, ami után átvágott torokkal maradtak ott a vérben az asszonyok meg a gyerekek, átélte a háborút és még az sem volt bizonyos, hogy látta-e a sivatagban az emlékoszlopokat, ezt csak most gondolom, hogy írok Neked, a szomszéd városban tegnapelőtt mészároltak le egy francia családot, a szomszéd utcában tegnapelőtt géppuskáztak le az utolsó francia őrsök egy támadó gerillacsapatból hat embert, de hát Marie hazautazhatott hozzá, és ő is elutazhatott volna bármikor Párizsba, ha akart volna, azt hiszem, azért volt a tekintetében szigorúság, mert nem értette, amire hivatkoztam, nem úgy nem értette, hogy a szavaimat nem fogta föl, a megértéshiány mélyebb volt, fölfoghatatlan lehetett a számára, amit próbáltam a tudomására hozni, a tankok, ott, ahogy lőttünk, a tankok, a géppuskák, a bekerítés, még ágyúk is, hát az ember kénytelen elsütni a fegyverét, már régen befejeztem, már régen ő is befejezte, tudod Liv, így mondtam el, nem tudtam másképp, harcoltam, mi mást tehet az ember, az ember ragaszkodik az életéhez, mi mást tehet, annyira nem fogtam be a rohadt pofámat, hogy már elhittem, hogy ez az én történetem, nem az enyém, hanem ez, soha nem bocsátom meg az öregasszonynak.

Egyetértés volt a tekintetében, mikor befejeztem. A lánya megint kifogott egy lehetetlen fickót, gondolhatta. De lehet, hogy arra gondolt, milyen volt, amikor gyerekkorában esett a hó. Ötször-hatszor fél évszázad alatt itt is volt hó. Hallottam.

Miközben el akartam magyarázni, hogy miért nem mehetek haza, azt éreztem, hogy nem is akarnék hazamenni. Nem mintha olyan jó volna nekem itt, vagy olyan jó lenne újra Párizsban. Minden elmosódik. Mintha nem tíz éve jöttem volna el, hanem harminc vagy ötven éve.

Éjszaka beszámoltam Marie-nak. Az anyjának, mondta, az orvos szerint pszichoszomatikus amnéziája van. Ez azt jelenti, hogy a magánytól, ha nem tud beszélgetni, romlik az állapota. Ezért jött vissza hozzá. Itt mégis van néhány szom15