Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
széd, néhány árus, régi ismerős, akikkel az anyja szót tud érteni. Hát, mondtam, szép kis jövő előtt állok. Ugyan, mondta, de ezzel a pár szóval mintha kitaszítottam volna a közömbössége stabilitásából. Nem is magad miatt hívtál engem, hanem az anyád kedvéért, mondtam később. Megint csak annyit válaszolt, ugyan, de valahogy súlya lett annak az egyetlen szónak. Mintha közelebb érzett volna magához. Én az anyját éreztem közelebb magamhoz. Elaludtam. Felébredtem. Marie aludt. Ül az anyja a hintaszékben. Beszégetünk. Egyszer csak azt mondom, óh, letargikus nagyon. Az világos, hogy miért mondom, óh, óh, óh, de ezt, hogy letargikus nagyon? Hol hallottam? Kitől? Mikor? Mint aki sokszor elmondta már, amiről beszél. Mintha én is, neki, sokszor. Micsoda bánya. Mennyi történet. Elhiszi, amit mesélek, óh, óh, letargikus, azelőtt ő sem mondta ezt. Tőlem tanulta. így telnek az évek. Jól érzem magam. Nem a hajóút, a kávézóban a törzsvendégség, nem ez a sorozat az elveszés útja. Fel fogom hívni az apámat telefonon. Szabadkozik úgyis majd. Akkor minek? Nem is tudom az új telefonszámát. Apád indul a dzsiphez. Hallom, jól vagy, nekimész egy újabb felvételinek. Civilként jól játszol. Beleképzeled magad. Otthon tudsz lenni a mások életében. De a színpad. Hagynád a fenébe! Kecskeméten a Légy jó mindhaláligot láttam. A Szabad szélt is. Az egy szovjet operett. Ötvenhatban évadkezdésnél volt jegyünk a Nemzetibe az Othellóra. Elmaradt az előadás. Végighallgattam két író beszélgetését a Café Celtique-ben. Bessenyei nagyszerű volt. Áradtak az érzelmei, az utolsó monológját Desdemona felett, nem lehetett megrendültség nélkül hallgatni, így mondták, nem meghatottság, hanem megrendültség nélkül, egy ember szembenéz önmagával és látja magát olyan élesen, ahogy csak az álmában. Holnap továbbállok. Legalább egy hónapig leszek a fúrásoknál. Marie nem mondja, de látom rajta, ha elindulok, mindig számít rá, hogy nem lát többet. Ezt, amit írtam, odaadom apádnak. Az ő térképeivel megyek. A Társaság dzsipjén. Egyedül leszek. Azt mondják, a térkép, az iránytű, a lapátok, a vizes tartály nélkülözhetetlen, a sivatagban öt perc alatt befújja a keréknyomokat a szél. 16