Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)

tankokhoz rögzítve. Marie szeretkezés után egyszer végigsimította a gerincemet, ahogy egymást átölelve feküdtünk. A tenyere elért a tarkómig. Merevek lettek ott az ujjai. Talán megérezte, hogy hiába, máshol vagyok. Meg lehet ezt érezni. Talán azt érezhette, hogy ha tovább simogat, átlép egy határvonalon, amit éppen ő akart meghúzni. Ezt még a hajó fedélzetén tisztáztuk. Egyikünk se lépi át azt a határt. Itt nincs magyar konzulátus. Képviselet azt hiszem van. Utazni kellene, hogy megkeressem. A kávézó tulajdonosa azt mondja, hogy mikor a bomba robbant, nem az, amelyik megölte annak a két családnak a tagjait és elvitte a robbantó bal karját, volt egy másik bombarobbanás, abban a kávézó is tönkrement. Ahol ültünk. Azóta hozták rendbe. írjak csak, nem akar zavarni. Jobban emlékszem azoknak a fiúknak az arcára, akikkel a Café Celtique teraszán beszélgettünk, mint azoknak az arcára, akikkel egy sorban indultam el a Budafoki úti főkapun át. Figyelj, mi van ezzel a pesti fickóval, aki előtt leégettél a Café Luxembourgban! Beleőrültél a színháziakba. Csak anyád tudná kibeszélni belőled. Itt kéne lenned. Nincs a közelben színház. Egy hónapig dolgoztam a próbafúrásoknál. Apád irányította. Egy hónap szünet. Aztán feldolgoztuk az adatokat. Megint szünet. Ilyenkor apád eltűnik.

Tegnap este, amikor hazamentem, Marie még nem volt otthon. Szülői értekezletet tartott. Az anyja szobáját elkerülöm. Szorongok attól, hogy beszélgetnem kell vele. Még soha. O sem kívánja. Talán ezért a szorongás, mi lesz, ha egyszer kedve támad rá? Csontos, egykedvű. Marie is ilyen lesz harminc év múlva. Talán már húsz év múlva. De nem lesz már ilyen magas.

A két szoba között van egy kisebb. A falon szőnyegek. A sarokban hintaszék. Allólámpa. A hajópadlón szőttesek. Négyzet alakú, ablaktalan kis helyiség. Ha valaki megáll a közepén, ki kell kerülni, hogy tovább mehess.

Marie anyja úgy állt ott, mint aki tudja, hogy nem lehet őt kikerülni. Úgy nézett rám, mint aki értésemre akarja adni, hogy elérkezett az idő. Mire? Azt akarja tudni, hogy mi a szándékom Marie-val. Nem tudom, mondom, majd meglátjuk együtt Marie-val.

Talán a félhomály tette, sötétebbnek láttam a bőrét. Mintha nem is bevándorló lett volna. O meg biztosan látta rajtam, hogy ha nem állna a kis helyiség közepén és lenne helyem, hogy elmenjek mellette, legszívesebben bemennék a szobánkba. Nem kívánt akadályozni, tett néhány lépést. Leült a sarokba, a hintaszékbe. Nem szokott abban senki ülni. Sötét volt a sarok. Hely se volt elegendő, hogy oda lehessen húzni egy másik széket. Arra volt jó az a hintaszék, hogy aki beleül, szemmel tarthassa azt, aki tovább menne valamelyik szobába. Úgy nézett rám, mint aki tudomásomra akarja hozni, hogy megbeszélnivalója van velem, de rám bízza, hogy maradok-e. Szeretné megismerni az édesanyámat, óh, milyen jó volna vele beszélgetni. Mivel foglalkozik? Meghalt. Gimnáziumban tanított. írva volt a sors könyvében, ezt finom hangsúlyokkal mondta, így kívánta tudtomra adni, hogy idézetet mond. Mindent óh-hal kezdett, mint egy tizenkilencedik századi regényben. Oh, milyen jól tudtunk volna beszélgetni, ugyanis, mondta, ő is tanár volt, ő is matematikát tanított a műtétjéig, óh, de hagyjuk ezt, s mint aki figyelmesen végighallgatott, holott egyetlen szót sem szóltam, igen, mint aki fontosnak tartja, hogy szűkszavúan ugyan, de kielégítse az érdeklődé14