Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - 70 ÉVE SZÜLETETT KONDOR BÉLA - Szekér Endre: Ajándék – születésnapra (Németh István: Ima Tündérlakért )
zetben Márai Sándor észreveszi fájdalmasan az „Európa elvesztése", „Európa elrablása" - érzését, a kinti nagyvilág romosán is szép igézetét és az otthoni kis világ mindinkább beszűkülő, megmérgezett és gyűlölettel teli életét. Tudjuk, hogy Márai következetesen nemet mondott az otthoni, „szocializmusnak" nevezett eltorzult világra, és külföldre távozott, hosszú emigrációs évtizedekkel maga előtt - poggyászában a legnagyobb értékkel: a magyar nyelvvel. Németh István otthon maradva a háborúszabdalta kis hazában, a Vajdaságban boldogan vall a megőrzött anyanyelvről, az igazi „mentsváráról", a hazáról, mely „lerombolhatatlan", „földarabolhatatlan", „elorozhatatlan", „átrajzolhatatlan" - a maga akácaival, fenyőivel, tölgyeivel, jegenyéivel, bodzáival. „így teljes és kedves nekem" - állapította meg. Alapvetően őrző természetű író Németh István. O mellette nem „szalad el" a táj a maga távoli alakjaival a vonatablakból nézve. O leszáll a vonatról, hazamegy, szétnéz a faluban, felkeresi régi és új barátait. Földközelben és emberközelben él. Topolyán eltűnődik szeretett költőtársa, Fehér Ferenc sorsán; temetőkben keresi Gál László, Ács József, Bogdánfi Sándor emlékét. Házioltárt készít. Arany Jánost olvassa, Vörösmartyt idézi, József Attilára hivatkozik, Herceg Jánostól, irodalmunk Fejedelmétől búcsúzik stb. És számos festőművészre figyel, akik megörökítették ezt a vajdasági tájat és embert: Ács Józsefet, Hangya Andrást, Wanyeket, Sáfrányt és másokat. Van „Nagy Istvánom" - meg tudjuk őrizni festményeiket az itt élőknek az utókor számára. Ebben a szörnyű világban, amelyben „itt állunk hit nélkül, jövőkép nélkül, rossz közérzettel" - közelben a szétlőtt Vukovárral, a félig lerombolt Szarajevóval: mégis, valahogy, valamiféleképpen meg kell fogódznunk. A szülőföld még adhat erőt, reményt, ahol anyánk született, ahol a kocsmában vagy az utcán a régi gyerekkori barátok ölelik át a hazaérkező írót. Hiszen ha mostoha is a haza, nem szabad itthagynunk, nekünk itt a helyünk. S ezekben az állandó vívódásokban, vallomásokban Németh István Herceg Jánost, az író-fejedelmet keresi meg töredező emlékeiben, és Tőle, az igazi Fejedelemtől vár biztatást, erőt, igazi kézszorítást. Hiszen csak így lehetünk erősek, ha közeli hozzátartozóink, atyai-fejedelmi íróbarátaink állnak mögénk. Németh István „közlegényként" közelít a Fejedelemhez, Herceg Jánoshoz, az elhunyt nagymesterhez, már a távoli Parnasszuson, a maga örökké élő diófái alatt ülő, ránk figyelő íróhoz. „Nagyapánk volt" - állapítja meg az író, Németh István, „mindenünk", igazi magyar és európai egyszerre, Kiskőszegen Doroszlón, Párizsban és egyebütt. Igen, igaza van Németh Istvánnak, ki kell mondanunk, hogy irodalmunk legjobbjai között a helye, „állandó holtversenyben". Fejedelem, varázsló, mint Kosztolányi, mint Krúdy. S amit sohasem szabad elfelejtenünk, nagyon otthon volt mindig szülőföldjén, kisebbségi sorsban. S ebben a „jégveréses időben" csak az ő „teremtett világának eresze alatt" húzhatjuk meg magunkat. így teszi a Fejedelem, Herceg János erejével is megerősödött Németh István. Áz epikus Németh István írásaiban mind erőteljesebb lesz a líraiság, a vallomás. Egyrészt eltolja magától a hosszabb elbeszélő részeket, és mind jobban összefonja személyességgel. Másrészt pedig nyíltan „vallomásokat" ír, pl. „Hol tartok?" - vallomások. Ez az írói felelősség megnövekedésével is együtt jár: ő nem szólhat feleslegesen, ő nem fecseghet, ő nem „beszélhet mellé", elhallgatva vajdasági világának gondjait, az emberek megszenvedett mindennapjait. Az író a többiek nevében is szól, megírja sorsukat, a meggyilkoltak helyett is ő lép előbbre. Az epikus mozzanatok is az igazság kimondásának részei: a tanárnő kiszolgáltatottságáról, a megerőszakolás félelméről (Éles fényben); - az „emberevőknek" virágot történetéről (Keleti kapu); - a falujukból való elüldözésről (Prikedba); - az apák együtt raboskodásának élményéről (Otthon, eresz alatt) stb. A lényeges epikai mozzanatok ellenére a prózaíró líraiságát kell kiemelnünk, mert ez a személyesség, ez a vallomásosság formálja határozottan eredetivé és különösen értékessé az írásokat. Mert itt sohasem tapasztalhatjuk a világtól való elzárkózás előkelő, finom írói magatartását. Ő benne van a vajdasági emberek, magyarok megszenvedett hétköznapjaiban, s ezt az írói magatartást egyértelműen jelzi a nyelvi megformálás is: pl. „állandó rettegésben éltünk"; - „hazád sincs már"; - „de hol a haza; Az a hajlék, hol születtünk?; - „van igazi mentsváram, hazám" stb. Szabó Zoltán Szerelmes földrajzának ihletésére folyóiratunk 1997-ben azzal a kéréssel fordult az írókhoz, hogy valljanak ők is szülőföldjükről. Számos magyar író küldte el hitvallását szülőföldjéről a Kolozsvárott élő Lászlóffy Aladártól a Londonban lévő Határ Győzőig és a Budapesten élő Rónay Lászlóig. Egyik utolsó írását tette közzé a Forrás 1997. 10-11-es, „szerelmes földrajzos" számában Fodor András. Németh István is szerepelt Kívül-belü! című írásával e vallomásos folyóirat-számban. Ebben az írásban is a haza „szemmel látható elvesztéséről" és az itt-maradás szükségességéről írt. Ez az író ars poétikája, a kimondhatatlan kimondása. (Fórum Kiadó 2000) 85