Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
Valami ott befejeződött kettőnk között Marie-val. Az fejeződött be, ami, azt hiszem, a tengeren kezdődött el. De lehet, hogy Perpignanban, amikor azt mondta, hogy feljönne hozzám a hotelomba, de hát éppen nem egészséges, én meg, hogy ne álljon úgy, mint aki, ha azt mondom, amit gondolok, elsüllyed szégyenében, azt feleltem, hogy sajnálom. Neki se volt fontos, amit mondott, nekem se. Semmi nem volt lényeges számunkra. Ez fejeződött be a sivatagban. Perpignanból másnap reggel indultam. Este szálltam hajóra. Apád megadta a legrövidebb utat. Persze a legolcsóbbat. A leponyvázott teherautóban Budapesten elkezdett utamat folytattam. Már az autóbuszúton is Párizstól Perpignanig. Kényelmesebb volt, mint a teherautón, de újra utaztam, és hogy hová?... Ugyanúgy a jószántamból utaztam, és mégsem csak a jószántamból. Ugyanúgy nem ismertem senkit. Este indult Setéből a hajó. Kerestem egy padot a fedélzeten. Öregek, gyerekek. Katonák. Lányok. Fehérek, színesek. Éjfél körül ettem egy szendvicset. Ittam egy kólát az automatából. Kávét is ittam az automatából. Az alsó szinten volt. Visszamentem a fedélzetre. Mint egy ütés. A fekete égbolt, a csillagok. Addig a felhők eltakartak mindent, csak a víz fénylett. Azt az ütést én már érezem. Te jó ég, mikor? Sokszor álltunk sorban együtt a Patak utcai pékségnél a barátommal. Három éve, vagy négy éve már egymás mellett ültünk az osztályban. Az iskolából hazafelé... Jön egy nálunk idősebb fiú. Ujjal ránk mutat. Röhög. Kiabált utánunk, nem is értjük, mit, csak később értjük, de nem merjük egymásnak bevallani. Mint a buzik. Hogy úgy megyünk egymást átkarolva. Éjszaka nem tudtam elaludni. Kilopództam. Nyár eleje volt. Az átizzadt pizsamámra nem húztam fel semmit. Kilépek a kertbe. Felnézek. A csillagok. Azt az ütést, amit a fedélzeten, akkor éreztem először. Kihozza a főnök a kávét. Látja, hogy nagyon belemerültem az írásba. Elporzik egy autó az úton. Ócskaság. Kattog a motorja. A negyedéves vizesmérnök-hallgató, mondta valaki, aki Pestről jött a múlt évben, karhatalmista lett, és most belügyes tiszt. Mikor azt mondta, jobb nekem, ha lelépek, tudta már, hogy mi következik. Összecsomagoltam néhány holmit. Átmentem még egyszer az egyetemre. Fellopództam a harmadik emeleti rajzteremig. Hátha mégis találok valakit, aki megerősíti, hogy mi történt a barátommal. Üres volt a folyosó. Üres volt a rajzterem. Esett az eső. Koraeste volt. Semmit sem lehetett látni. Jó ideje álltam a fedélzeten, mikor megláttam Marie-t. Ugyanabban a sárga pólóingben, ugyanabban a farmerban volt. Megállt mellettem. Ő is rákönyökölt a korlátra. Lehet, hogy mondtam valamit. Lehet, hogy ő is. Később megkérdezte, hogy van-e munkaszerződésem. Mondtam, hogy szerződésem nincs. Szóbeli megállapodás? Tulajdonképpen az sincs. Hát akkor mi van? Mondtam, hogy egy ismerősöm hívott, majd csak kialakul, hogy mihez kezdek. Hát ez elég nevetséges lehetett. Az egyik fedélzeti fény a háta mögül világított. így sötétben maradt az arca, ő viszont jól láthatta az én arcomat. Nyugalommal, mint aki végiggondolta, hogy U
