Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)

miért mondja, arról kezdett beszélni, hogy szerény otthonuk van, és habár ő jól érzi magát abban az otthonos szegényességben, így mondta, felfigyeltem rá, hogy lehet ennyire közömbösen ilyen szavakat kimondani, reméli, hogy az anyja egészségi állapota megengedi, hogy ő ellássa az iskolában a tennivalóit és némi szabadsága is maradjon. A környékükön is elkezdték a csatornázást, biztosan szükség van mérnökökre, jó, hogy se arab nem vagyok, se francia nem vagyok... Elakadt. Nem lépte át a közömbössége határait, de érezhette, hogy amivel folytatná, azt nem lehet olyan közömbösen kimondani. Ha annyi nem elég, amennyit mondott, hiábavaló volna folytatni.

Törzsvendég vagyok. Arab diákok járnak ide legszívesebben. Meg gyümölcs- árusok az utcából. Van köztük egy félkarú fiatalember. Néha beszélgetünk. Tudja, hogy Budapestről jöttem. Tudja, hogy miért jöttem el. Fogalma sincs róla, hol van Budapest. Azt se tudja, hol van Magyarország. A bal karját nyolc éve amputálták. Bomba roncsolta szét. A hegyekben harcolt, mikor kirobbant a felkelés. A faluját földig rombolták. A szüleivel menekült át Tunéziába. Azt mondja, három- százezren menekültek. Leül mellém, mesél. Azt mondja: én is, és rám mutat. Leteszi a kávéscsészét az asztalra, hogy a keze szabad legyen és rám mutathasson. A mozdulatai indulatosak, de ő nem. Értem, mondom, én fegyverrel nem harcoltam, én csak ott voltam, ahol harcoltak. Elvigyorodik, azt mondja, hogy a bombát, amelyik leszakította a karját, ők robbantották viszonzásul annak a francia századnak a harcálláspontján, amelyik lerombolta a falujukat.

Kimentem éjszaka a kertbe.

Nem tegnap éjszaka.

Marie aludt. Csönd. Távolról két puskalövés. Hozzátartozik az életükhöz. Akkor is, ha nem hallják. A harmadik. Közelebbről. Reggel senki nem beszél róla. Marie nem ébredt fel. A közömbössége, amit másokon is érzek, talán az elhatározásuk következménye? Akkor nagyon mélyen van. Ha annyira mélyen talán nem is közömbösség.

Marie arca, az öregeké ilyen. Nem ráncos a bőre. Aludt, mégis olyan volt az arca, mint amikor indul reggel, vagy érkezik délben, bemegy az anyjához a legbelső szobába, átmegy a konyhába, vásárolni indul a gyümölcsöshöz. Mint az idős embereké, akik így élték le az életüket. Aztán visszagondolnak a hiábavalóságra. Ez volt az életük. Ennyi. így volt szép, mert az övék volt. Ebben békét lehet találni. De nem tudtak megbékélni sokáig, csak öregen képes rá az ember. Béke volt az arcán. Szigorúság. Ilyen lehetett az apja arca? Az anyjáé ilyen. Marie nem mondta el, hogy az apai nagyszülei a múlt században jöttek. Lovas szekéren érkeztek. Csak egy oázis volt itt. Néhány ház. Az anyai nagyszülei a század elején jöttek. Akkor már egy falu volt itt. A kávézó tulajdonosa mondta el. Azt is, hogy mi tartozik hozzá. Két lehetőség van. Rögtön lősz. Vagy közömbös maradsz.

Marie tudja, hogy az őseit hódítóknak tekintették. Semmit nem hódítottak meg. Azért jöttek, hogy dolgozzanak. Segítettek felépíteni a falut. Segítettek földsáncot ásni köréje. Táncoltak. A férfiak izzadtak a régimódi, hosszú posztókabátokban. Váltották egymást az őrségben. Puskával védekeztek az oroszlánok meg az arab bandák ellen. Puskával kísérték az asszonyokat, ha azok egy kicsit messzebbre mentek. Lőttek, amikor a burnuszos lovasok rájuk rontottak. Az ara12