Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

rozata helyettesíti. Mindemellett e retorikának sajátossága még az erőteljesen dialektikus, a határhelyzeteket és- jelenségeket: a karakterek határait kutató, szintetizáló és megosztó, esetenként osztályozó, az egyensúly-elvet tükröző, paradoxon-kedvelő ellenpontozás, az esszéportrék vitatkozó retorikát alkalmaznak, ami nem csupán a recenzióból indító írásokat vagy a későbbi, a közösségi beszéd tárgykörébe tartozó humanista pamfleteket jellemzi, nemcsak a kritikákat, hanem a par exellence portré-részeket, -betéteket is: „Shelley látja a természetet, és a természetben keresi a saját érzéseit. (...) Komjáthynál ellenkezőleg: érzéseiben keresi a természetet (...). Shelley keveset lát, és nagyon sokat érez; Komjáthy érez, és semmit sem lát"; vagy az életmű második feléből: „Kölcsey éppen abban korszerű ma, amiben határozottan és kiáltóan korszerűtlen (...). Nem a Koppányok vére lázad benne. (...) Ellenkezőleg, finom, nyugati elme." Az ismétléses szerkezetek, a párhuzamok, a rendre felcsattanó költői kérdések, a hiányos, staccatos mondatszerkezetek, az ellentétek, a katalógusok, az obiigát bölcseleti kitérők kozmikus szövegrendjébe tör be az erkölcsi-esztétikai pátosznak, az irodalmi önismeret pátoszának a kiszámított, de heves káosza, (és ez alakul át Szerbnél a frivolitás, Halásznál a pozitív tudás, Cs. Szabó Lászlónál pedig a népszerűsíthető, etikus tudás emelkedettségévé). Amint a fenti példákból kitűnik, a dialektikus költői retorika, a szemléletes és szuggesztív prózaiság a jellemdialektika, a lélekdráma autentikus megjelenítésének az eszköze is; ám ez az érzéki magabiztosság egyszersmind az időutazó biztonsága: a hagyományról és a művelődéstörténetről való megszemélyesített, arcképekké formált közvetlen, közvetítő beszéd a kultúra idejében tett utazások otthonosságát jelzi. A babitsi esszényelv „nyugtalan klasszicitásának" sajátosságai összességében a (jónási) prófétai-váteszi-lirikusi megnyilatkozás archetipikus formáival írhatók le, így a holisztikus ontológiai-ismeretelméleti struktúrákat és egyetemes jelentésű történeti díszleteket mozgató, a Költő, a Próféta, az írástudó, a Sziget- és Toronylakó archetípusait, bonyolult versszimbolikát és konkrét történeti (pl. görög vagy bibliai) jelképeket fölsorakoztató, gyakran allegorikus és beavató mitologikus beszéddel, amely a történelem és a szellemi öntörténet, az írás (a könyv) és az író mítoszainak a nyelve; így az ezzel rokon, időigénye miatt mégis ellentétes, archaizáló alakzatokat, a kort és a vizsgált figura stílusát megidéző, jelenvalóvá tévő, nyelvi imitációkat alkalmazó, mindig és tüntetőén konzervatív, megőrző, emlékező és emlékeztető beszéddel, végül pedig a száműzöttek magány-beszédével: az érteden többség előtt fejtegetett igazság monomániájával, amely, mint emlékezetes, Halász szerint a magyar esszé (és az irodalmi magánytörténet-írás) megkülönböztető sajátossága.

Az érzékletes lírai esszényelv persze legfőképpen az ábrázolt archoz fűződő személyes érdekeket, a történeti tudás egzisztenciális tétjeit jelzi. A babitsi arcképek nem csupán megfejteni kívánnak egy írói személyiséget és alkatot (típust), hanem e lélek üzenetének ki- hüvelyezésére is törekszenek. A cél: az életmű példaértékének és individuális jelentőségének a felmutatása, Babits, az indiszkréciótól irtózó, az animális lélektani személyiség elől kitérő portréfestő, elsősorban a kultúrában, a kultúrtörténetben betöltött szerepük szerint vizsgálja az írófigurákat, a paradigmadkus kulturális személyiségre, a jellemről inkább az életműre, a pusztán indivfdúálisTintim sajátosságokról az egyetemesen-elvontan individuális jelentőségre helyezve át a hangsúlyt. Az ábrázolt szellemi-lélektani-esztétikai írói totalitásban így bár szerepet kap a plasztikus megjelenítés, a lélektani beleérzőképesség eszközrendszere és a figura aprólékos, Sainte-Beuve-i részletező rekonstrukciója, amely a tónusolás, a történeti-esztétikai perspektívák, az arányok bemutatása tekintetében egyedülállóan és újítóan alapos, valamint a háttér-tabló esetenkénd, többnyire elnagyolt és lényegtelen(ített) vázlata, amely azért a kor atmoszférájának impresszioniszdkus érzékeltetésére vagy az aktualizálás párhuzamainak megteremtésére elegendő (pl. Vörösmarty vagy Széchenyi portréjában) - mindennek ellenére a nagy átéléssel, művészien megrajzolt arcképek az ábrázolt személyiségek autonómiájának a hiányát mutatják. Ezek az arcok el61