Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)
ség ideája; e totalitást rendszerint, különösen a legnagyobbak: Ágoston, Dante, Shakespeare esetében, megosztják a tudatalatti sötét feszültségei; s ez jellemzi a magyar esszéhősöket, a többi mellett Kölcseyt vagy Adyt is, akik szintén a költő összetett, a szabad zseni és a felelősségteljes próféta-vátesz kultúrtörténeti-lélektani archetípusából összekovácsolódó szubjektumfogalmát testesítik meg. A Babits-hősök lelki egység-metafizikájának igazi alapja végső soron azonban az, hogy egyetlen lélek tölti ki mindahányukat, költészetük vagy szellemi vívódásuk egyetlen életmű aporiáit visszhangozza, és egy életmű mitikustranszcendens legitimációját teremti meg. A lelkiség-metafizika koncepciója jól megfigyelhető a korai portrékban, amelyek - a lelki élet egységét posztulálva -, mint Rába György is utal rá, a faj-miliő-pillanat Taine-i egységét az arcképek rendszertani indítékában, a faculte maítresse-ben megvalósító pszichológiai-technikai fogással törekednek megfejteni a vizsgált alkotójellem titkait: „A faculte maitresse az a vonás, mely az arcképet örökre felismerhetővé teszi. (...) a lelkiekben minden összefügg: egy vonást kell keresni s nem sokat." Ez az egyetlen jellemvonás Komjáthynál az intellektuális, Péterfynél az esztétikai, Dömötör Jánosnál az erkölcsi elzárkózás, Petőfinél az egészséges-naiv őszinteség, Aranynál a sebzett-szemérmes „előkelő szenzibilitás", Ágostonnál az igazság szenvedélye, Balassinál a sivár, a magyar irodalomban pedig a hamleti tragikum. És noha Babits fokozatosan szembefordul Taine doktrínájával, egyúttal körömszakadtáig tagadja a szellemtörténet karakterológiai módszerének helyességét, kijelentve, hogy „a faculte maitresse csak a kritikus fikciója, »munkahipotézis« és elfogadva ugyan: „Egy nemzetnek, mint egy embernek jelleme, egységes és szerves valami; a lényeg, melyet meg akarok fogni, mindenütt jelenvaló és mindent összeköt", ám azért tisztázva: „A lényeg nem ilyen egyszerű valami, hogy egyetlen fővonás hangsúlyozásával azonnal kifejezhető volna; ne legyünk oly mohók! A metafizikai vizsgáló tévedése éppen ebben áll: azt hiszi, a jellemet, mint valami gondolati dolgot, szavakban lehet kivonatolni (...). A jellem azonban történeti dolog, azaz életbeli, s nem hasonlítható logikai szerkezetekhez" - egyszóval mindezzel a felismeréssel és szemléletváltással - valójában e két módszertan, időtlen és történeti jellemfogalom lírai szinkretizmusával - együtt arról van szó csupán, hogy a korai esszék explicit faculte maitresse-technikája implicitté válik a későbbi portrékban, de nem sikkad el. Hiszen a korallényű Tóth Árpád, a nagy (ön)ri- porter Goethe, az intellektuális zseni Karinthy, a politikai tett erkölcsével küzdő Széchenyi arcképe mind egyetlen meghatározó jellemvonást állít a személyiségrajz középpontjába, s gyakran e jellemvonásnak ad mitikus távlatokat. Sőt, e döntő karakterisztikum többnyire megegyezik a különféle személyiségeknél: ez a hiteles individualitás diszkrét, de konfliktusos hősiessége. A faculte maitresse azonban, azon túl, hogy lehetővé teszi a vizsgált személyiség elemeinek művészi fókuszálását, az esszéírói-hagyományértelmezői szubjektum betörésének-önfókuszálásának pozíciója is: az egyetlen vonás megszállásával uralhatóvá válik a teljes arckép. A lelkiség egység-metafizikája a faculte maitresse módszertanán kívül tetten érhető a műalkotás szerepének portrétechnikai problémájában is, vagyis abban a dilemmában, hogy az arcképekben az alkotói egyéniségből kell-e megérteni és levezetni az alkotásokat (Babits ezt nevezi Taine-módszernek, amely filologizmus és esztétizmus véglete között ingadozik), vagy az alkotások alapján feltérképezni az egyéniséget. A babitsi esszéportré- korpusz a sorozatos technikai deklarációk tükrében ez utóbbi megoldásra példa, és noha a fiatal szerző, Taine-nal némiképp megint csak összhangban, az irodalmat „az emberi lelki élet dokumentumai tárházának vagy történeti gyűlhelyének" tekinti, az irodalomtudomány feladata szerinte már „nem az írókat, de a belőlük kisarjadt műveket vizsgálni", ezért „nem helyes az irodalmat lélektani és szociológiai módszerekkel megérteni." A jó esszéportré módszere, Sainte-Beuve nyomdokain, egyszerre pszichológiai és esztétikai, a lélek és a forma komplex élményéből táplálkozó esszékommentár: „az esszéista (...) az író 56
