Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Margittai Gábor: Líra és klasszicitás (A babitsi esszéportré antinómiái)

műveiből kiolvassa az egyéniséget, és így a már egyszer kifejezésre jutott egyéniség számára új átélés tárgya lesz, és újra átélve fejezi ki ismét" - csakhogy az interpretáció e szigorú egyirányúságának Babits a gyakorlatban soha nem tud eleget tenni: a mű-esztétika perspektíváit mindig megváltoztatja a zseni-esztétika rejtett optikai rendszere. Mint mondottuk, eleve újdonságnak számít a hazai irodalomtudományi gondolkodásban, hogy az irodalom és az irodalmár problémája többé nem pusztán filológiai és életrajzi, hanem pszichológiai rejtélyek élő rendszerévé alakul Babits esszéportréiban; ezt alapozza meg a tiszta esztétikum szerepének fölértékelése az egyes életművek megítélésében és megrajzolásában: az arcképek az életműre építenek, hiszen, mint Shakespeare kapcsán olvashatjuk, „az író minden szava akaratlanul vallomássá lesz: alakjainak minden mozdulata önmagát árulja el", a színműíró ezért hősein keresztül mutatható be, sőt leplezhető le: „Ha az író lelke a világ tükörképe, művei ennek a tükörképnek a tükörképét mutatják. (...) S így lesznek a költő műveinek illusztrációi egyszersmind egyéniségének illusztrációi is" - az esszéportrék bonyolult optikai rendszere a tükröknek ebből az összjátékából áll, ám e rendszerhez tartozik, amiről itt nem esik szó, Babits esszéírói szubjektív (ön)közvetítő-(ön)tükröző felülete is, amely a modell arcának kisajátító megrajzolásáért-tükrözéséért felelős. Az irodalom halottjaiban, akár a Vörösmarty-esszékben, az alkotói életrajzot cseréli fel a lélekrajzzal, s a versek vagy a lírai esszéprózák értelmezésével rekonstruálja a vizsgált személyiség lelkiszellemi totalitását, a faculte maitresse-ben fókuszálva s magyarázva a pszichológiai és esztétikai-történeti rejtélyeket, azaz a nevek elfedettségének lélektani és befogadói okait: Komjáthy verseiben „nem a külső életét találjuk, hanem kizárólag belső életét; és biográfu- sának a belső élet iránt nincs érzéke", pedig „Művésznél mindig a műveit kellene életrajzának alapjául vetni". Ez a kifogása Dézsi Lajos Balassi-kiadása ellen is, mely ósdi szövegkritikai elveivel „túlbecsüli a külső, apró adatok értékét, mikor életrajzát teljesen rájuk építi, s munkájának történeti részét szinte óvatosan külön tartja az irodalmi résztől". Babits filológiakritikája rendszerint a külső-belső kategoriális oppozíciójával él: a felszíni külső jegyekre figyelő szövegtudomány, mivel semmibe veszi az esztétikai intuíciót, s makacsul ragaszkodik az adatok esetlegességéhez és töredékességéhez, csupán torz, antiesztétikus, így hamis arcképeket alkothat meg: „A külső adatok adhatnak vázat és fix pontokat egy költő életrajzához: de aki lélekkel, élettel akarja e vázt megtölteni, annak a versekhez kell folyamodnia (...). Az igazi rajzot (az adatok helyét és értékét) csak a művekből kiolvasható karakter szabhatja meg". Az esztétikai kutatás része ezért a költői nyelv (lírai) elemzése, mivel az a „költői alkotás lélektani kulisszáira" vethet fényt. Babits tehát annak a pozitivizmus-ellenes - de a pozitivizmust determinációs hite miatt meg nem haladó - szemléletnek ad hangot, amely a portréfestés technikai-elméleti kérdéseinek vizsgálata során a lélek történetét, az alkotói szubjektum komplex (kultúrtörténeti, lélektani, etikai, ismeretelméleti, politikai) problematikáját helyezi az irodalomtörténeti figyelem középpontjába, és amely az élettörténet mechanikus, külső adatokból rekonstruált linearitása helyett a lélektani totalitás időtlen összetettségére és - a korabeli francia irodalomelmélettel, például Balden- sperger hivatkozott La Littérature: creation, succés, durée című művével összhangban - a zseniális kifejezés, az expresszió elemzésére alapozza az arcképeket. A lélektani szemponttal, miként Halász írja, a léleknek mint „az akcidenciák szubsztanciájának" a meghatározásával: az időtlen belső (s esztétikai értelemben is intim és zárt) tér mint példaszerű mikrokozmosz körvonalazásával - akár a történelem esztétizálásával - így lehetőség kínálkozik a holisztikus-mitologikus esszéstruktúrák működtetésére (pl. a Vörösmarty-portrékban), tehát a kiemelt arc paradigmatikusságának a kialakítására, összességében: a külső (tárgyi) és a belső (esszéíró-alanyi) normák és lelki totalitások óvatos összecsúsztatásával, cseréjével és harmóniájával az arc elfoglalására. E tárgyi-alanyi szintézisnek, illetve az eredeti egységnek megszervezője a (soha nem elég következetes) mű-esztétikai portréfestői szempont, mely valójában az ábrázolás objektivitásának és az ábrázolt megszállásának együt57