Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
aki a kocsit most kölcsönadta, volt már ott. Hétéves voltál, nem emlékezhetsz az útra. Azt mondta, pontosan be van minden jelölve a térképen. Kelet felé haladtunk. A tengerpart mentén, aztán a fennsíkon át. Felfelé, lefelé, át, keresztül. Szép volt. A sziklák penészszíne, a ciprusok sűrű lombja. A pálmák levegős lombja. Az út elején még mondott egy-két mondatot. Később már csak egy-két szót. Válaszoltam egy-két mondatot. Később egy-két szót. Nem volt jelentősége. Erősen tűzött a nap. Délre fordultunk. Áthajtottunk Tebessán. A térkép tényleg pontos volt. Ne hidd, hogy leírom, milyen volt közeledni a sivataghoz. Különben is csak a sivatag széle volt. Oázisok. Ezek falvak. Pálmák. Kutak. Vert falú, meszelt házak. Tényleg humuszos arabok. Kevés nő. Vártam, hogy meglátjuk a temetőt. Marie nem mondta, hogy mindjárt, nem mondta, hogy figyelj, nem mondta, hogy na végre. Csak hallgatta, ahogy én mondom a térkép alapján: azt hiszem, jobbra, azt hiszem, egyenesen, azt hiszem, itt át... Rápillantottam. Olyan volt, mint a nyomolvasó kutya. Már nem volt út. Épület sem. Hatalmas sziklahalom. Öt-hat méter magas. Ciprusok. A sziklán felirat. Franciául és angolul. Kétezerötszáztizenheten, 1943 júniusában. A szicíliai partraszállást előkészítő bizertai áttörésben. Örök dicsőség. A homok becsurgott a szandálunkba. Iszonyú volt a Nap ereje. A fény, a forróság, a szél fölszívta a nyomainkat. Arra gondoltam, hogy ha nem indulunk el rövidesen, a terepjárót is befedi a homok. Minket is. Nem voltam képes lépni. Nemcsak azért, mert Marie nem mozdult és nem akartam megzavarni. Nem tudom, miért éreztem úgy, hogy maradnom kell. Mintha a közömbösségem kapuján túlról hallottam volna hangokat. Egy kis várakozás és a hangok áttörik a kaput. Az én arcom is olyan verejtékes volt, mint Marie-é. A tekintetem is zavaros lehetett, amilyennek az övét láttam. Mint aki feladta, nem bírja tovább. Nem azt, hogy ott állunk. Mindent. Addig valami automatizmus vezette. Az anyja felé. Felém. A gyerekekhez az iskolában. Reggel elment. Délben hazajött. Takarított. Beszélt néhány szót az anyjával. Hozott nekem egy üveg bort. Este lefeküdt mellém az ágyba. Éjszaka néha felkelt, kiment a ház elé. Bámulta a csillagokat a tenger irányában. De mintha nem lett volna köze semmihez. Ahogy az emlékoszlopnál végre rám nézett, úgy éreztem, kapcsolatot talált. Azzal is, ami nincs, legalábbis megérinthetetlen, láthatatlan. Nem azért történt így, mert az apjára emlékezett. Ezt később mondta, de már ott is bizonyos voltam ebben. Váratlanul képes lettem rá, hogy bizonyos legyek valamiben. Sokáig álltunk a forróságban. Akármilyen hosszúnak tűnt a várakozás, lehetetlen, hogy három-négy percnél tovább bírtuk volna. Közben távoli dolgokhoz kerültem közelebb. Akkor már tudtam, hogy az anyám nem él. A hiánya és az ottléte nem volt egymással ellentétben. Érthetetlen? Most, hogy leírom, tudom, hogy őrültség. Gondolkozni sem szabad erről, mert akkor a halál piacképességéről van szó. A halál értékesíthetőségéről. 10
