Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
bolt, azt se gondold, hogy az egészet ott az asztalnál így végiggondoltam, valami felvillant, mert az a kongó nevetése, hát az előhúzta belőlem, de nem mondtam, csak most jólesik leírni, szóval megittuk a vörösbort, de azon a pár szón kívül nem beszéltünk semmiről. Kiürült az étterem. Három vietnami maradt ott. Két felszolgálólány meg egy férfi. Várták, hogy rendelünk-e még. Vagy fizetünk. Leoltották az egyik lámpát. Úgy néztek bennünket, mint akik nem találnak a látványunkban semmi figyelemre méltót, csak nem tudnak mást csinálni, hát néznek. Kifizettem a vacsorámat az üveg borral. O is kifizette a vacsoráját. Nem tudom, hogy olyan szánalomra méltónak látott-e engem, mint én őt. Halkan azt mondta, hogy persze, így mondta, persze feljönne hozzám, de a múlt héten volt a küretje, ne haragudjak, nem egészséges. Annyira szánalmas volt, hogy gyorsan azt mondtam: sajnálom. Láttam a tekintetén, hogy tudja, csak megértésből mondom, látszott az elveszettségéből, tudja, ha mondtam is, hogy sajnálom, hogy egyáltalán nem sajnálom. A Café Celtique teraszán csend lett, amikor a fiúknak azt mondtam, hogy október 23-án hang nélkül indult el a menet a Műegyetem kertjéből. Egy régi csendet nem lehet érezni. De attól, hogy a Café Celtique teraszán letettem a poharamat a márványasztalra, a csengésben megéreztem az egykori csendet. Sokféle lehetett volna ott a csend, de olyan lett, ebben bizonyos vagyok ma is, amiben benne volt az a régebbi is. Lehet, hogy amikor először megírtam Neked - vagy magamnak írtam meg? - hogy mi történt a Café Celtique teraszán, azért írtam le olyan részletesen, mert a leírással minél tovább akartam érezni valamit abból, ami elveszett? Nem azért, mert tíz éve történt, attól megmaradhatott volna, de nem maradt meg, és akkor feltúrtam a leírással, mint egy sírdombot azt, a mit, a csöndet? Később álmodtam a kecskeméti temetőről. Mindent belepett a sivatagi homok, és nem találtam anyám sírját. Ez már azután volt, hogy Marie egy éjszaka beszélni kezdett az apjáról. Felült az ágyban. Elmenne az apja sírjához. Jó, rendben. A háborúban halt meg az apja. Addig nem beszélt róla. Altiszt volt az afrikai hadseregben. Jó, rendben, értem. Már másnap elindulna. Olyan közömbös volt a hangja, mint máskor is, ha a számára fontos dolgokról beszélt. Ez más közömbösség, mint amit magamon észreveszek. Az enyém tompaság. Az érzékeim alapjáraton. Ha megsimítanád ilyenkor a karomat, alig érezném. Nézek egy fát, nézek egy embert, látom, de mintha nem... Tudom, mi történik velem, mi történik körülöttem, hát történjen. Marie közömbössége mögött munka van. El akarja érni a közömbösséget. Szánalomra méltó. Taszító is. Kemény munkával végzi el azt, ami nálam önmagától... Talán azért, hogy a közömbösségbe húzódva tartalékolni tudja az energiáit az iskolai órákra? Az anyjával való együttlétre? Mikor harmadszor mondta, hogy másnap elmenne az apja sírjához, tudtam, azt szeretné, ha vele mennék. Elkérte a nagybátyja terepjáróját. Kora reggel indultunk. Azt mondta, öt-hat órás az út. Ő vezetett. Egyszer a háború végén az anyjával és az apja testvérével, 9
