Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Németh István: Tűnődések angyalszárnyak alatt
időtlenekké merevedett angyalok oltalmában. Feltehető, hogy ha újrafestik a homlokzatot, lekaparják a fáklyásat, és a fehér sasost ragasztják a helyére. Az angyalok, akiket még a vöröscsillagos rendszer is megtűrt, maradhatnak. Ugyan ki fogja megkérdezni a járókelők közül, eredetileg minek az őrzését bízták rájuk? Orzőangyalai egyébként sem csak a magyar címernek voltak. Mindenkinek van őrzőangyala. A katolikusoknak éppúgy, mint a pravoszlávoknak. S ki mondja meg, hogy az a kettő ott milyen hitű? Bizonyára a miénk, hiszen a mi felségterületünk szimbólumát vették szárnyaik alá. Minket, ezen a tájon megtelepedett népeket vajon ki fog a szárnyai alá venni? Ki vette a szerbeket azokban az időkben, amikor önállóságukért küzdöttek, ki vette a magyarokat, amikor elszakították őket anyaországuktól, a zsidókat, amikor haláltáborokba hurcolták, a németeket, amikor elűzték szülőföldjükről? És a ruszinokat, a szlovákokat, a románokat, a cigányokat meg a többieket? A második világháború után autonómiát adományoztak nekik, már azoknak, akik túlélték a háborút. És azoknak, akiket idetelepítettek az elűzöttek helyébe, vagyonába. Ez az autonómia nosztalgiaként él bizonyos emberek szívében, immár csak ott, mert maga az autonómia, mint minden olyan képződmény, mely nem a történelem méhében érik meg és nem az emberek egyöntetű vágyából és akaratából születik, kártyavárként omlik össze, egyetlen tollvonással vagy néhány jól irányított joghurtospohárral megszüntethető, szétzúzható. Meg is szüntették, szét is zúzták. Anélkül, hogy az autonómia híveit megkérdezték volna. A kisebbségbe kérőiteket. Amelybe immár nem csupán a nemzeti kisebbségek tartoznak. Az a többségivé duzzasztott erő szüntette meg, amely ezt a területet az elmúlt évtizedekben birtokba vette. Tulajdonképpen nem az építkező, hanem a terjeszkedő állam, amely szülőföldünk lakosságát módszeresen ki- és betelepítette. Ezáltal szülőföldünk autonóm létjogosultságát ásta alá. Egyebek között a térség nemzetiségi összetételének drasztikus, erőszakos megváltoztatásával. Ez az állami aknamunka szülőföldünk ellen mind a mai napig tart. Immáron tehát aligha ábrándozhatunk egy olyan autonómiáról, amely a háború előtti Vajdaság vágyálmából született, hiszen Vajdaság nincs is többé, esetleg Szerbia északi tartományáról beszélhetünk. Ez, ami jelenleg van, ez a nevesincs konglomerátum többségében nem törekszik autonómiára, távol áll tőle még a gondolata is. Akkor érzi jól magát, ha úton-útfélen fennen hangoztathatja: ez itt igenis Szerbia! S ezen egy egységes, központosított államhatalmat ért. Mindenféle autonómiák nélkül. De ha már nekünk, többszörösen kisebbségbe taszított kisebbségieknek semmi reményünk Vajdaság relatív önállóságának megteremtésére vagy visszaállítására - az ilyen törekvésekre összességünkben is reménytelenül kevesen maradtunk -, vajon bele kell-e törődnünk sorsunkba, le kell-e mondanunk megmaradásunk utolsó reménysugaráról, a kisebbségi autonómiák már ismert, létező és működőképes formáinak kivívásáról, mint amilyennel például az észak-olaszországi németek rendelkeznek? (Tudósokat küldünk a himalájai medve megfigyelésére és medvebocsokat a pesti kávéházak tanulmányozására, épp csak az annyit emlegetett Dél-Tirolba nem menesztünk senkit, hogy helyszíni tapasztalatokat gyűjtsön az autonómiák lehetséges működéséről...) 40
