Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Németh István: Tűnődések angyalszárnyak alatt
ta, mint az oltár. A szeplőtelen szót szándékosan kerültem. Igyekeztem olyan szavakat használni, amelyekről feltételeztem, hogy birtokolja őket.- Oltár? - villantotta rám borotvaéles tekintetét.- Ezt sem hallottad még? Pedig nem is kimondottan magyar eredetű szó.- Nem hallottam. Nem tudom, mit jelent.- Voltál már templomban?- Igen. Néha a szüleimmel.- Hát akkor ott megláthatod. Ott áll legelői.- Oké - mondta -, legközelebb megnézem magamnak. Ebben maradtunk. Könyvek kedve, közérzete Lehetséges, hogy a holt tárgyaknak, például a könyveknek is van közérzetük? Jó vagy rossz közérzetük? Jobban érezheti magát egy ronggyá olvasott, leveleire hullott könyv, mint az, amelyik száz éve porosodik érintetlenül a polcon? A napokban egy tévéadást szenvedtem végig a könyvről; végigszenvedtem, mert együttéreztem a könyvvel, amelyik sehogy sem tud eljutni az olvasóhoz. Nehéz helyzetbe került a könyv határon innen és túl, drága mulatság lett a könyvkiadás, holott soha annyi könyvkiadó nem működött még, mint épp mostanában, csupán ezen a végvidéken több mint féltucat, ha az említett tévéadás óta nem nőtt ennek a duplájára. A délvidéki (pardon: végvidéki!) magyar olvasó minden héten a kezébe vehet egy új kiadványt. így volt ez a Forum virágkorában is, de akkor ez valahogy természetes is volt. Az olvasók meg tudták vásárolni a könyvet. Bementek a sok könyvesbolt egyikébe, és kedvükre válogathattak. A heti egy könyv megvásárlása nem borította fel a családi költségvetést. Odaátról kofferszámra cipeltük haza a könyveket. Akadt olyan „könyvrajongó", aki az új könyvszekrényét úgy komplettirozta, hogy egyszerre, egy egész életre bevásárolt néhány regénysorozatot, természetesen díszkiadásban, aranyozott s félbőr kötésben. Mára meglehetősen csillapodott a dolgozó nép könyvéhsége. Mintha manapság nem fordítanának az emberek annyi időt olvasásra, mint húsz, harminc évvel ezelőtt. Mintha manapság nem a könyvtől várnánk az üdvözítő igéket. És mintha nemcsak a vásárlási, de az olvasási kedv is alábbhagyna. Hogy az enyém még mindig nem lanyhul, azt már-már szakmai elferdülésnek tartom. Most is napok óta bújok egy novelláskötetet, olyan szép, hogy a fülem hegye is lángot vet a gyönyörűségtől. Pedig egy „elfelejtett" író művéről van szó. Igaz manapság, amint hallom és olvasom, a magyar klasszikusok kilencvenkilenc százaléka „elfeledett". Nagy Lajostól kezdve Déry Tiboron át Illyés Gyuláig. Hogy Veres Péterről, Móriczról, Tömörkényről, Tamási Áronról ne is beszéljünk. Ki emlegeti posztmodern esszéjében Szabó Lőrinc nevét? Weöresét se igen. És Babitsét? Petőfiét is csak a negyvennyolcas évforduló kapcsán ráncigálták elő kénytelen-kelletlen. És akkor hol vannak azok a klasszikusok, akik a fontiek ár36
