Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Németh István: Tűnődések angyalszárnyak alatt
nyékában nőttek óriásokká? Például az, akinek most a novelláit falom. Hunyady Sándor. A jó harminc évvel ezelőtt megjelentetett kötetet - novelláskötetet - tizen- nyolcezer-ötszáz példányban nyomtatták, s feltehetőleg mind el is adták, darabját harmincnyolc forintért, illetve itt, a végvidéken tizenhét dinár negyvennyolc páráért. Persze az árak, az árarányok, a keresetek, a vásárlási és az olvasási kedv harminc év alatt sokat változott. És a könyv „szerepe" is sokat változott. Attól tartok, a könyvek már csak azért vannak, hogy annak a megmaradt néhány rajongónak legyen hova hullajtani a könnyeit. Mint Szilágyi Erzsébetnek az ő levelébe. Többek között amiatt is, hogy milyen sorsra jutottak a könyvek. A szobadíszként megvásárolt díszkiadások már a könyvszekrénybe való elhelyezésük pillanatában halálra voltak ítélve, a ronggyá olvasottakat pedig manapság eltolják maguk elől a „jövő olvasói", az unokák. Föl se merem tenni a szónokias kérdést: ki vesz ma a kezébe verseskötetet? Hallom, Juhász Ferenc legújabb kötete, amely a könyvhétre jelent meg, pár száz példányban látott napvilágot. A Virágzó világfája 7500 (!) példányban jelent meg, pedig aki át akarta törni magát azokon a verseken, ugyancsak neki kellett gyür- kőznie az olvasáshoz. A végvidéki irodalmunknak a két háború között volt egy rendkívül népszerű írója, válogatott novelláit most jelentették meg újra, amikor már a nevére sem emlékszik senki. Megjelentették száz példányban! Milyen lehet hát a könyv közérzete? Nemrég egy Pestre költözött barátom verseskötetét hozta a posta. Gyönyörű könyvecske kívül, belül. Akik csinálták, akik díszítették, szintén egykori földijeink. Persze a könyvecske lényege, lelke a versek. Amelyikben a költő már-már szótlanul, szavak nélkül próbálja megszólaltatni önmaga belső csendjét. „Úgy szeretnék szólni, hogy el ne hangozzék a szó." A könyvecske nem véletlenül indult épp a Csendteremtés című énekkel. De a versekről írjanak azok, akik értenek hozzá. Én a verseket olvasni szeretem, miként a barátom nézni szereti csöppnyi unokáját. Pedig most épp ez a verseskötet adta kezembe a tollat. Illetve a kötet függeléke. A függelék a könyvecske két versét ismétli meg. Azok számára, akik az unokájuk arcát csak az ujjuk begyével tudják érzékelni. Azok számára, akik világtalanul is szeretnének látni, verset olvasni. Tehát Braille írással. Vakírással. Amikor idáig jutottam a verskötetben, nagyon elszégyelltem magam. Mindamiatt, amit itt megpróbáltam eldadogni. Amiatt, ahogy mi, „látók", elfordulunk a verstől, a versekből kisugárzó Fénytől. Kezdjük cserbenhagyni a Könyvet. A világtalanok talán még kinyúlnak érte. Föl, a láthatatlan könyvespolcra. 37
