Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
Megfogtam a másik poharat, amit félig már megtöltöttem. Lassan az asztalom széle felé toltam. Abba az irányba, ahol ült. A másik kezemmel újra töltöttem az én kiürült poharamat. Átült. Nem láttam mikor felállt és megtette azt a három-négy lépést. Éppen a poharamat néztem. Nem is kívántam látni, de azt kívántam, hogy üljön mellém és fogja át a poharát. Megittuk az üveg bort. Nem mondtam semmit. Nem kérdeztem semmit. Találkozott az egykedvűségünk. Az volt jó, hogy szabadnak éreztem magam ebben az állapotban. Semmi nem kötelez rá, hogy megszólaljak, ha nincs mit mondanom. Hálás voltam neki, amiért közreműködött ebben. Úgy éreztem, hogy ő is hálás, hogy nem kérdezek semmit. Elmosolyodott. De a komorság, nem, inkább az egykedvűség, nem tűnt el közben az arcáról. Nem, Perpignanban nem lakik az ember. Utazom, feleltem később. O Algírba megy. Az anyjához. Ott él az anyja, ott született az egész családja. A múlt században telepedtek le, az anyja nem hajlandó eljönni, pedig elhozná. O is Algírban élt, Párizsban tanult, most visszamegy, mert az anyját nem lehet egyedül hagyni, nem egészséges. Tanítónő. Ott tanít majd. Elég morbid történet, nem? Azt feleltem, miért, ez egy egyszerű történet. Én is Algírba megyek, egy ismerősöm apja ajánlott munkát, így mondtam, ha lehetne, én is hazamennék, ahol az anyám él. Anyám már nem élt. De én nem tudtam. Nem kérdezte meg, hogy hol lakik az anyám, és miért nem lehetséges, hogy oda menjek. És Algírban mennyire nyugodott meg a helyzet? Vannak még harcok? Néhány hónapja volt otthon, hát nyugalomról szó sincs, itt is egy bomba robban, ott is egy. Értelmes dolog ott élni? Értelmesnek egyáltalán nem értelmes. Végre nevetett. Ilyent nem láttam még. Akkor is ugyanolyan egykedvű maradt a tekintete. Nevetés közben is. Szigorúan megismételte, hogy az anyja miatt megy. Mondtam neki, hogy furcsán nevet. Mi az, hogy furcsán? Nem tudom, de furcsán. Belekezdtem, hogy egyszer a barátommal a Lenin körút és Sztálin út sarkán nevetni kezdtünk azon, hogy egy másik fiút, aki a Petőfi-kör vitáján egyetlen karmozdulattal elcsendesítette a zúgást, ugyancsak Gábornak hívnak, mind a ketten éreztük, hogy van a nevetésünkben valami erőltetettség, de szerettük volna, ha minden úgy történik, mint régen, volt a barátommal való összetartozásunkban valami, mondjuk úgy, hogy akaratunkon kívüli, azt próbáltuk azon a marhaságon való közös nevetéssel megőrizni, és luiután azzal a kongó nevetéssel kiröhögtük magunkat, egymásra néztünk a Röltex üzlet kirakata előtt, olyan hosszan néztük egymást, hogy megjelentünk önmagunk előtt a kirakat üvegében, amint állunk, nézzük egymást, talán egy autó ment el éppen a Körúton, egy éjszakai autó, a lámpája éppen odahúzott egy fénysávot, így a cérnából épített figurák, a cérnababák, a cérnabohócok között állunk ketten a kirakatban, persze ne hidd, hogy ezt elmondtam Perpignanban, még azt se értette volna, hogy mi az, hogy Lenin körút, meg Sztálin út, meg Petőfi-kör, vagy hogy Röltex 8
