Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Ördögh Szilveszter: Ének, énekek (regényrészlet)
nyomkodta, Emericusra nézett, aki eddig meg sem szólalt, aztán néhai Ambro- siusra, aki a félreérthető rombuszokkal és az áthuzigált vonalkákkal telirajzolt papírszalvétát most apró darabokra tépdeste lassú, kimért, alig észrevehető mozdulatokkal. „Én kevés újat tudok hozzátenni mindahhoz, ami itt elhangzott. Előrebocsátom, hogy a nevezett Ónozó Virágot nem ismerem, de nincs okom kétségbe vonni, hogy szép asszony lehet, azt sem, hogy tán boszorkány, de hát melyik asszony nem az, barátaim?, és azt sem, hogy talán mégis szereti a mi fiunkat, Fekete Illést, és hűséges lesz hozzá, ámbár ennek is két aspektusa van, mert nem csupán asszonyhűség létezik a világon, hanem férfihűség is, de mondhatom ezt akár hűtlenségnek is, a magam részéről azt tudom tanúsítani ebben a bizalmas, baráti körben, hogy én bizony elbuktam sokszor, nagyon sokszor, és hazudnék, ha letagadnám, hogy nem volt jó elbukni, igen, barátaim, én kifejezetten szerettem elbukni, de sose akkor, amikor éppen szerelmes voltam, mert amikor szerelmes voltam, és néhányszor ez megesett velem, azelőtt is, hogy a nejemet megismertem, és sajnos azután is, emiatt aztán szép lassan tönkre is ment a mi házaséletünk, tulajdonképpen az emberi kapcsolatunk, ezt muszáj önkritikusan beismernem, mert a nejem érthetően nehezen viselte el az én szerelmességeimet, még azt is mondanám, hogy a csapodárságaimat jobban tűrte, pedig százszor többször voltam csapodár, mint szerelmes, szóval amikor én szerelmes voltam, akkor én nagyon hűséges voltam mindig, aztán persze a szerelmek elmúltak, és az fájt, s akkor megint csapodárkodtam, bár már nem voltam olyan hetyke legény, mint valamikor, három napig bent tartottak a haverok az intenzív osztályon, előírtak egy marék gyógyszert, jámbor lettem, mint egy bárány, de a nejem már nem tudott megbocsájtani, ezt is meg kellett értenem, belefáradt, ugye, mire megjámborodtam, fölötte elszálltak a szép asszonyi évek, vagyis hiába okos utólag az ember, sosem tudhatja előre, hogy mit nyer és mit veszít, ezért én nem foglalok állást ebben a vitában, de szeretnék majd eljátszani egy nótát jóapám öreg hegedűjén ennek az estének az emlékére, Ónozó Virág és Fekete Illés szerelme koszorújaként. Köszönöm" - néhai Julius ácsorgott még egy ideig, sután biccentett mindenki felé, aztán leült. „Aki még szólni akar, beszéljen - mondta Vergilius Andreas, s most ő kínálta cigarettával Franciscust. - Emericus, te hallgatsz, mint aki titkol valamit. Közülünk te ismered legjobban Ónozó Virágot." Emericus elvörösödött, majd elsápadt. Nem tudta, fölálljon-e ő is, ahogy imént a szomszédja, néhai Julius, vagy maradjon ülve. És nem tudta, mit mondjon, bár azt tudta, most már mondania kell valamit. Nyeldekelt, az abroszt fogdosta, ingzsebéből elővette a szemüvegét, föltette, kis telefonos noteszt húzott elő az asztal alól, előredőlve lapozgatta, a keze remegett, közben krákogott, mint aki máris beszélni akar, de cserben hagyja a hangja, végül nekilendült: „Igen, vagyis Virág, Ónozó Virág, szikrázó jelenség, és rendkívül ügyes, és uralkodó típus, szóval kegyetlen, dehát én... én az ilyen ügyekbe nem szoktam beleártani magam, egyszer fordult elő hosszú életem során, bohó voltam és bársonyos hangú ifjonc, a harmincas években, ki sejthette akkor, hogy mi készül a világban, no, erről is mesélhetnék, de nem most, hogy például lovas karpaszományosként foglalom vissza az elcsatolt országrészt, és hogy virággal meg fújj olással fogadnak, aztán meg alig egy év múlva már munkaszolgálat Galí29
