Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Ördögh Szilveszter: Ének, énekek (regényrészlet)
szőlővel borított tűzfalat nézte, látszott rajta, mondani akar valamit, meggyújtotta a gyufaszálat, a lángot odatartotta Andreas előrehajló arca elé, aztán csak tartotta a gyufaszálat, s mielőtt a körmére égett volna, rágyújtott. „Szóval - Franciscus még mindig a foga között tartotta a cigarettát, a meggomolygó füsttől elfordította a fejét, a gyufaszál csonkját a hamutartóba dobta, a hamutartót maga és Andreas közé húzta -, szóval szerintem nehéz bármit is mondani. Én is megéltem ezt-azt, tudjátok, ismertek. Olyan is előfordult, hogy hajtott a vérem. Olyan is, hogy gyászoltam. Olyan is, hogy tobzódtam a gyönyörökben. Sorsok vannak, tudjátok ezt jól ti is, és a sors nem szép és nem csúnya, mégcsak nem is jó vagy rossz. A sors az élet. Az ember élete. Mindannyiunké. Én ezt tudom mondani." Egyre sűrűbb lett az árnyék, ahogy az alkonyaiban szétfolyt a sátras lombú diófa alól. Sültek és pörköltök illata áradt szét a kerthelyiségben, mintha félig üres, öles hordók kongtak volna a pincében, s teli boroskancsók koccantak volna össze tompa üveghangon. A nyitott pinceablakba rigó repült, valamit felkapott a csőrébe, és villanva tovaszállt. Túl nagy volt a csönd. „Tehát szereted Ónozó Virágot, és úgy érzed, ő is szeret téged" - néhai Valentinus Fekete Illés szemébe nézett. „Szeretem." „És el akarod venni feleségül." „El." „A te választásod és a te döntésed. Akárhogy alakul, hóttig élsz majd te is." Néhai Silvestris rábólintott néhai Valentinus bölcsességére. Andreas csóválta a fejét. „Újra mondom, és ezerszer, ha muszáj: ez bűnös asszony. Elveszejt téged." „Legalább elveszi Illés a világ bűneit! Szép tud az lenni, bár képes volnék még rá, de már menni sem tudok - nevetgélt keserűen néhai Emericus, a faforgácsos, és nehézkesen oldalt fordulva fölhúzta szőrtelen, megdagadt lábán a nadrágszárat. - Nézzétek, mintha leprás lennék, pedig gavallér voltam, gáláns ficsúr, bohémlé- lek és grand seigneur, szíveket és szoknyákat tiportam, mesélhetnének decens hölgyek, ha mernének, színésznők és táncosnők, bájos kis kurvák és naftalinsza- gú vénkisasszonyok. Én is mesélnék, de igazi férfiember nem fecsegi ki azt, amiért megbolondult, hacsak egy éjszakára is. Nézzétek a lábam: szederjes és puf- fadt, ezek a rohadt orvosok semmit sem tudnak, az orvostudomány semmit sem ér, nem tudnak segíteni rajtam, és fáj, pocsékul fáj, a kávé meg a cigaretta maradt, és az örmény konyak, hogy zamata legyen az ótvaros fájdalomnak, valami zama- ta az elfonnyadt emlékeknek, valami mámorító illata a röpke reménynek, amiről nem beszélhetek, mert túl szép és túl fájdalmas!" - néhai Emericus már-már kiabált és már-már sírt, görcsösen megkapaszkodott az asztal szélében, vicsorogva az erőlködéstől fölállt, tartotta a nadrágszárat, próbált hátrébb lépni, hogy mutassa: „lássátok, feleim...", aztán visszaült. „Ezt nem kellett volna, Emericus - dör- mögte reszelős hangján néhai Ambrosius -, én is megmutathatom a lábamat, nem szebb, mint a tiéd, de nem is randább. Nem illik magunkat nyilvánosan sajnálni és siratni, mégha jólesne is. Hogy megnyugtassalak, én is szeretem magam sajnálni, pedig a sajnáltatás kifizetődőbb lenne, azt meg már vén koromra rühellem. Valamikor bezzeg nem voltam ilyen finnyás, nyafogtam kicsit, s már bontottam is ki a kombinékból az értem aggódó kebleket. Javaslom, zárjuk le, megéheztem, megszomjaztam, már behűlt a lengyel vodka." „Talán mondanék én is valamit" - emelkedett szólásra néhai Julius, egyetlenként a Vergíliusok közül. Ácsorgóit az asztal és a műanyag szék között, mutató és hüvelykujjaival az abroszt 28
