Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)
van egy nagy atlaszom. Azon bejelölném az utamat. Perpignan unalmas város. Te azt mondanád, vacakocska. Egy párizsinak olyan, mint egy kecskemétinek Kiskunhalas. Beültem vacsorázni egy vietnami étterembe. Jó, nem? Párizsban soha nem ettem keleti kajákat. Egy kecskeméti srác elmegy Párizsból Perpignanba és vietnami kaját eszik. Száraz volt. íztelen. A szakácsuk nem is lehetett vietnami. Rossz német szakács. Megettem a vacak vacsorát. Szegény emberek, olcsó kaja. Persze a kiakasztott étlapon megnéztem az árakat, mielőtt bementem. Egy lecsó. Paprikás krumpli. Jó lett volna. Tömték magukba a rizst. Ült egy lány a szomszéd asztalnál. Lerítt róla, hogy turista. Talán az olcsó árak miatt tévedt be oda. Komoly. Mohón eszik. Igyekezett nem elárulni, hogy éhes, mikor látta, hogy nézem, de nagyon éhes lehetett, mert falt tovább. Nem törődött azzal, hogy milyennek láthatják. Nem is komoly volt. Szigorú. Inkább egykedvű? Tiszta farmer. Frissen vasalt sárga pólóing. Ha nem lát senkit, őt se látják, gondolhatta. A tekintetében valami ernyedtség. Ettől a csontos formái lágyabbak lettek. Figyelj! Rendeltem egy üveg vörösbort. Vártam, hogy felém pillant. Elképzeltem, hogy akkor teszek egy kézmozdulatot vagy csak egy fejmozdulatot. Felállni, odamenni... Azt nem... Semmi kedvem nem volt hozzá, úgy éreztem, nem is akarja, hogy megszólítsák. Ebben egy hullámhosszon voltunk. Legalább öt perc telt el. Hátradőlt. Pihent. Mereven nézte az asztal lapját. A citromsárga pólóing színe még keményebbé tette az arcvonásait. Jobban látszott az is, hogy csontos a válla és vékony a karja. Egészen kis melle lehetett. Formásnak tűnt a feszülő pólóban. Hát, hogyan is, mintha a teste és a tekintete nem ugyanazé az emberé lett volna. Kértem még egy poharat. Félig töltöttem az én poharamat is és a másik poharat is borral. Szerettem volna, ha rá se nézek és ő se néz rám, nem szólunk egy szót se, csak megisszuk együtt a bort. Aztán és átsétálnék a szomszédos ki hotelba, ahol a szobám volt, és te ott várnál az ágyamban. Megittam a fél pohár bort. Nem néztem rá. Túl közel ültünk egymáshoz, hogy ránézzek. Oda néztem, ahova ő bámult egykedvűen. Az asztalára. Hát mit mondjak. Ne nevess, de azt hiszem, az üres tányérja meg az üres pohara tájékán találkozhatott a tekintetünk. Lehet, hogy elküldöm Neked, amit most leírok, lehet, hogy nem. Most tökéletesen elegendő ennyi. Azt veszem észre, hogy érzékelni tudok kis elmozdulásokat. Régebben nem voltam képes ilyesmire. Mióta megismertelek? Mikor a Café Luxembourg teraszán először találkoztunk azzal a fiúval a budapesti színjátszóktól, össze tudtad kötni a hármunk tekintetét az asztallapon. Az ilyesmit Tőled tanultam. Az biztos, hogy úgy néztük mind a ketten az asztalt, mint akik tudják, hogy a másik is ugyanoda néz, de mégis mintha a szemébe néztem volna. Fárasztó volt, zavarba hozó is. Ha emelkedni kezd ez a találkozó- pont, elkerülhetetlen, hogy egymásra nézzünk. Ezt ő is így érezhette, és úgy éreztem, ő is szeretné elkerülni. Mintha így megtudtunk volna egymásról valamit, nem hogy egyetlen szó, de anélkül, hogy egymásra néztünk volna. 7
