Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Sándor Iván: A veszendőség stációi (regényrészlet)

sok tere irányából jöttek a harckocsik a Deák tér felé. Kettő mögé oda volt kapcsolva a tábori konyha. Ma nem iszom több kávét. Mondom a tulajnak, köszönöm, a szívemre mutatok. Mosolyog, persze, írjak csak tovább.

Tudja, hogy magyar vagyok. Fogalma sincs róla, hol van Magyarország. Annyit tudunk egymásról, hogy idegenek vagyunk a másik számára. O hozza a kávét, én fizetek. Én üldögélek a teraszán, neki van egy állandó, csendes vendége. Én túl sok mindenre emlékszem, őneki egyetlen régi vendége jut rólam az eszébe. Talán beszélgetni is fogunk. Próbálunk majd közös témát találni, de tudjuk, hogy gyorsan megfeledkezünk arról, amit beszéltünk.

Hát elég röviden írt az apám. A fiú befejezte a sarkon a bicikli javítását. Fölpattan rá, eltűnik a tenger felé vezető utcában. Ha a barátom sírját megtalálom, talán lezárult volna bennem, mi? hát mi is?... Ha életben volna, hallottam volna róla. Ha ugyan... ha nem került volna börtönbe... akkor arról hallottam volna. Beszéltem néhányszor telefonon anyámmal és apámmal, mondták volna, habár ha az anyám olyan régen beteg volt, lehet, hogy semmiről se tudtak, lehet, hogy tudtak valamit, csak nem akarták az én tudomásomra hozni, pláne telefonon, lehallgatják biztosan a telefonjukat. Anyám ruhái hol lehetnek? Éjszaka szálltunk föl a teherautóra. Mi történhetett a télikabátjával? Voltunk vagy harmincán. A szagra emlékszem. Nem esett az eső, még nem havazott, mégis mintha mindenki lucskos lett volna. Mintha egy nedves pincéből jöttünk volna. Tudod, nem annyira a viharkabátokból, a bundákból meg a bakancsokból. Az emberekből. Mintha ott mindenki nagyon régóta beszorult volna egy odúba. Volt, aki a fegyverét is hozta magával. Senkit nem ismertem. Volt, aki Győrnél leszállt. Senkit nem ismertem. Senki nem hívott, hogy szálljak le. Azt hiszem, az én hibám volt, hogy nem találtam meg a sírt. Mikor a házmester azt mondta, hogy tűnjek el a francba, nem látom, hogy ott állnak a tankok, el kellett volna kérnem az ásóját. Gondoltam rá, de nem volt idő. Azt hiszem, lett volna rá idő, de féltem.

Itt is csak egy emeletes ház van az utcában. Itt is van egy kút, mint a Patak utcában. Rézcsappal. Úgy kell inni, mint gyerekkoromban. Végigcsurog az államon a víz. A holmijaim nagy része otthon maradt. A kollégiumi szekrénybe csak az ingek, a fehérnemű, egy öltöny, meg a ballonkabátom fért el. Lehet, hogy apám egy ládába rakta? Elajándékozta? Szeretnélek megkérni, hogy menj el a rue Tournefortba, a szobaasszonyhoz. Adj neki ötven frankot. Hagytam nála egy összeget erre az évre, amiért néhány holmimat elrakta. Majd elküldöm Neked az ötven frankot. Elküldhetném neki is, de jobb, ha látja, hogy napirenden vagyok. Szóval nem csak egy csekk érkezik.

Autóbusszal mentem Perpignanig. Onnan kétszeri átszállással Madridig. Miért ne nézzek egy kicsit körül? írtam apádnak Perpignanból, hogy később érkezem. Nem tudtam megmagyarázni neki, hogy mi történt. Gondoltam, nem is kíváncsi rá. Jött aztán tőle egy lap Sidi-bel-Abbes-ből, hogy megérti. Mit gondolsz, mit? Én sem értem, amit ő megért. Lehet, hogy ezt érti meg? -Azt, hogy nincs magyarázat. Se arra, ahogy ő bolyong, se arra, ahogy én. Nomádok... Valami mélyebb okszerűségre gondolhat? Az indítékok, nem tudom, lehet talán, hogy bennünk vannak, benne is, a közös az, hogy nem ismerem fel én se, ő se. Valami fogyatékosság. Mint a testi hibák. Az önmagunk ismeretének a fogyatékossága? Otthon

6