Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd (regényrészlet)
fölött feltűnt a tiszta ég, amelynek halovány kéksége megcsillant a nedves szikladarabokon. Kremkus újra és újra megnézte a képet, letette, majd fölemelte, nem tudott betelni vele, bár minden pillanatban úgy érezte, most betelik a képpel, aztán letette, fölemelte, és újra betelt vele, a fotós helyén ott állt az úton ebben az örökpillanatban, tüdeje, szíve és minden porcikája óriásira tágult, mintha beszippantanák egymást a látvánnyal, s együtt tágulnának tovább, fölmérhetetlen tágulással, ami betölti az érzékelhető és az érzékelhetetlen világokat, betölt mindent, azt is, ami létezik, és azt is, ami nem, s most hirtelen eszébe jutott az az álom, amely után irgalmatlan fájdalommal járt az ébredés, amely után minden erejével visszavágyott az álomba, de visszajutni már képtelenség volt, s magát az álomban érzett csodálatos világot sem volt képes visszaidézni egyetlen érzékével sem. Almában olyan világot élt át, amely a lehetséges világok legjobbika, de amint fölébredt, keserves fájdalom tört rá, úgy érezte mindenében, hogy azonnal megszakad a vágyakozástól, de mind több idő telt el az ébredés óta, úgy távolodott az álomban tapasztalt világ, s ha később beszélt is róla, már csak szavakat mondott, olyan szavakat, amelyek képtelenek voltak felidézni az álom világát, se önmagában, se hallgatóságában nem tudta felidézni ezt a világot, abban meg főleg nem, akinek érzékeit nem járta ez az álom, s beszéd közben többször elbizonytalanodott, még akkor is, mikor Doktor Touswoosnak mesélt az álomról, elbizonytalanodott, és kétségei támadtak, vajon átélt-e már ehhez hasonlót a világon bárki is, s ha átélte is, nem úgy jár-e, mint ő, hogy az elképesztően finom álomérzések többé nem hívhatók elő, semmilyen hallucinogén szerrel, semmivel, de ő, Kremkus, amint írta, hogy mindezt megtapasztalhatta, s ha még csak álmában is, már biztosan tudja, léteznie kell ennek a világnak, amely minden érzékének a legtökéletesebbet adta, látásának a lehető legoptimálisabb fényviszonyt és látható formákat, szaglásának a legfinomabb illatot, bőrének a legpuhább és legkellemesebb érintést, szájában az illattal rokon, könnyű, lágy és finom íz hullámzott, hallását valami soha nem hallott hanghatás, nem zene, hanghatás, talán mégis zene, inkább zene volt, ami hallását alig érezhetően elárasztotta, s érezte még a levegő kellemes, meleg páráját, s érezte még, hogy mozgásában semmi nem korlátozza, így tudom csak leírni, mintha egy kellemes fényű, langyosan párás üvegházban suhannék a növények levelei közt, lassan és könnyedén suhannék, akár föl, akár le vagy előre, és nincs min gondolkodni, nincs mire gondolni, mert nem kell, s ennél kellemesebb gondolat nem is létezhet, minden tökéletes, test és szellem egyazon dolog tökéletességében, és ez a világ, teljesen biztosan most már, a lehető világok legtökéletesebbje az ember számára, s mindezt átélni, még ha álomban is, az itteni világról való gondolkodást lehetetlen és ócska, felesleges nyűggé teszi, és már jól látszik, írta Kremkus, ha az itteni tapasztalatokból akarjuk a lehető legjobb gondolatrendszert fölépíteni, csak a vacak körülmények vacak gondolatrendszerét építjük, és hiába minden igyekezet, az itteni tapasztalat ugyanebbe a világba vezeti vissza a gondolatot, a gondolkodót, a gondolatépítést és a gondolatalkalmazást, és nincs ennél pocsékabb szellemi teljesítmény, ezért aztán minden gondolat éppen annyit ér itt, mint itt ez a világ, vajmi keveset, s ha nem lett volna amaz világról ez a minden fizikai és szellemi érzéket maximálisan kielégítő tapasztalatom, úgy gondolom, egyetlen gondolatom se érne egy hajítófát se, nem érne többet, mint egy fölösleges, éppen 9