Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Két kézzel búcsúzik a leopárd (regényrészlet)
pei vagy az árusok képeslapjai mutatnak, mert azt csak amaz fotós látta, senki más, mert senki nem keresi a földközeli perspektívát, senki nem mászik toronyház tetejére, és senki nem érti, hogyan lebeghetett a fotós három méter magasságban ahhoz, hogy a fotóját elkészítse, ha csak nem három méteres volt a fotós, vagy a másik képnél egy méter magas (alacsony) törpe. Az ember, írta Kremkus, saját városának belvárosáról készült képeslapokat és magazinfotókat áhítattal nézi, micsoda gyönyörű város, az idegenbeliség minden izgalma elragadja, ám elég egy rövid pillanat, hogy fölmérje, ez a saját városa, amelyben a látvány napról napra unalmasan ugyanaz, ugyanazok az arcok kóborolnak az utcákon, ugyanazzal a szándékkal vagy ugyanazzal a szándéktalansággal, ugyanazon útvonalon és ugyanazon díszletek, épületek és kirakatok között, ám ha jön egy fotós, kattint néhányat, s máris az újdonság erejével hat, ami évek óta változatlan, és nem tudom, írta Kremkus, mire véljem ezt az egészet, ezeket az optikus trükköket, amelyek miatt saját városa iránt rövid időre utazási sóvárgás fogja el az embert, és hozzá hallja magában az ideérkező turisták csacsogását, abszurd felkiáltásait és ömlengéseit, hogy milyen elképesztően gyönyörű városban élnek maguk, egy szavuk se lehet, itt aztán lehet élni, ám saját városukról ugyanolyan lesújtó véleménnyel vannak, mint én itt erről a városról, saját optikánk lesújtó képeket fest saját városunkról, s ha más városba utazok, már csínján bánok a jelzőkkel, tudom, ha itt élnék, ugyanolyan unalommal venném szemügyre a változatlan ember- és épületanyagot, meg kell gondolni, nem lenne-e érdemes minden évben, vagy minden második vagy ötödik évben másik városba költözni, kinek milyen vehemens az optikai emésztőképessége, mert arról van szó, bizonyosan, hogy az ember fölemészti a lakhelyét, a lakhely képeit lezabálja a szemével, kinek milyen az optikai emésztése, egy, kettő vagy öt év alatt zabálja föl a várost, és akkor mehetne tovább, mindenestül, hogy mire elöregszik, nagyjából fölegye az egész világot a szemével, és akkor már nyugodtan térhet utolsó ágyába az utolsó városban, mindent végigkóstolt és mindent végigízlelt, s ha nem utolsó ágyába tér, nyugodtan megmondhatja magának, itt és itt fölzabálhatatlan a látvány, itt és itt örökre megtapadhatok, mert a hely szelleme otthona a szellememnek, az itt élő többi ember szelleme is otthona a szellememnek, és innen már nincs vágyakozás tovább, megtalálta a helyét, amely nem súgja örökkön örökké, hogy rossz helyen vagy, utazz el, keress magadnak más vidéket, itt megöl az optikai unalom, a szellemtelenség uralma, a rossz szellemek uralma, s ezek mind örökös ébrenléti csalódást okoznak, fájdalmat a jelenlét fölött, és örökös álombéli csalódást, mely álmokban görcsös igyekezettel hagyná el a szellemtelen vidéket az ember, pakolna és már se híre, se hamva, de főleg se hamva, híre az maradhat, de hamvakat egy szellemtelen vidéken hagyni maga a duplázott pusztulás, a megalázott pusztulás, hogy még az sem adatik meg az embernek, hogy azon a vidéken szórják szét hamvait, amely az ő szellemében élt, amely az ő szellemével élt, ehelyett kaotikusán, össze-vissza szórják a hamvakat, szellemidegen vidéken szellemidegen embert, ez aztán fölemészti a vidék szellemét is, ahelyett, hogy megkeresnék az ő szellemükkel azonos vidéket, egyszerűen mindenhová ész nélkül betelepszenek, és hiába volt ott néhány ember szellemének megfelelő vidék, az újonnan betelepültek mást se csinálnak, mint saját szellemükhöz idomítják a vidéket, kibelezik, majd újra fogalmazzák, 7
