Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Balázs Attila: Mangós csendélet (Hússal, fával)
szemlélő számára. Mert ez a fa mindenképp kihat az alakulásra, legalábbis a végső állapotra. A fa nagysága, súlya, struktúrája elhanyagolhatatlan szerepet játszik. „Lignum sanctum". És aztán ebbe meg erre különféle alakzatok kerülnek, még ha plexitáblára is, amiben én amolyan amerikai beütést látok. Még inkább azt, hogy a fehér plexiüveg felülete az, amelyre leheletfinoman lehet úgy dolgozni, hogy az viszont már semmiféle módon ne türemkedjék elő a saját anyagi szerkezetével (kivéve, ha ellenpontozásként rá nem applikálunk mértékkel valami kicsit). - Vélem, az egész súlyt így lehet aztán finoman meglebegtetni. Valahogy, ebben a látszólagos ellentmondásban. Agresszivitás nélkül. (Hogy meddig bírja a plexi-festés, azt viszont nem tudom.) Tehát különféle alakzatok szerepelnek. A keretbe fogott Golden Beach-i óceántól a légiesített mellbimbóig. A kemény diótól - a törékeny tojáson át - az átröppenő szitakötőig. A kenyértől a sajt lyukáig. A csészétől a dohányzacskóig. A darázstól Krisztus töviséig. Mindezt felesleges felsorolnom. Többnyire aprólékosan kidolgozott, rögtön felismerhető tárgyak, motívumok, gyakorta meglepő összefüggésben, amelyből mégsem lesz szürrealizmus. Inkább valami újabb keletű, nevezném így: mágikus realizmus - a festészeti mágikus realizmus kissé megkopott irracionalitása és különféle hangulati effektusokra törekvő megvilágítása nélkül. Mert Hús Zoltán műveit valamiféle állandó, nem túl „megjátszott" fény fogja be. Persze, mindenhol van valami, ami félretekeredik, kicsúszik. Valahol minden állítással rögtön vitába lehet szállni. így minden fénnyel is. Nem utolsósorban minden portréval, minden fával. Minden dobókockával, meg cérnaszálon függő könnycseppel. Rózsafüzérrel. Lehet perlekedni, és talán ez benne a jó. Hogy mégis van függőón. Úgy látom, ez a tárgy ott szerepel Hús Zoltán zsebében, még ha valahol - fénypászma-szerűen - rézsútra sikeredik is. Zoltánéban, akit én itt nem akarok semmiféle összefüggésbe hozni - amolyan első labdára - a régi németalföldi, vagy nevezzem így: holland mesterekkel. (Meg amerikaiakkal sem.) Hús Zoltán a maga „isteni" csendéletét festi, még akkor is, ha az ablak mögött ott tornyosul az Andrew nevű hurrikán. Vagy ha a valós életben szomorúan lángra kap az az itteni idillikus kicsi ház, melynek oldalán ott függ - még mindig, konokul - a már érintett történelmi dohányzacskó. És akkor bevallom itt a (gyors) végén, hogy legjobban a gyümölcsöket festő Hús Zoltánról szerettem volna mégis értekezni. A sokak számára magáról az élet fájáról pottyant mangóról, meg a földibb padlizsánról, relatíve mégiscsak távol egymástól. De ez egy újabb nagy kört nyitna: Floridától a pesti Vigadóig, meg azon túl. Tanulmány-út lehetne. Út. (Kassáktól szinte érintetlen.) Van itt valami hosszú út, road ezekben a munkákban. Úgy is nevezném, hogy: iskolán át, mellett, túlnan. Érezhetően hosszú út. Valamiféle felejtésben, amit Hús Zoltán művészete a maga variációival - hideg, mégis költői érzékiséggel életben tart. 67
