Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

rete ébreszt rá a vers gyengéire? vagy ebben az interpretációban netán fontosabbá válnak a háttér gyengéi a vers esztétikai erényeinél? netalántán ez az értelmezés is művészetidegen szemléletet tükröz? avagy az etikai tartalom, illetve az adott kultúrába és korba ágyazott morális és stiláris hitelesség is a szépség képzetének tartozékai? nélkülük talán átlátszó a szépség misztériuma? a vers tehát mégsem médium, mégsem olyan optimális nyelvi struktúra, melyben az érzéki és szellemi reflexiók és szintézisek egyénre szabottan képződhetnek meg? hát mégsem az olvasó az, aki a maga pillanatnyi hangulata, ismeretei, tapasztalatai, aktuális életérzése determinálta ad hoc olvasata árbocrúdjába kapaszkodva halad az egyetemes intuíció, a létre hangolódás, az egyre fokozódó, katartikus kisülésű, a bölcsesség megnyugvásába torkolló szenzibili- tás irányába, miközben a szöveg csak e haladás közegét, a közeg kvintesszenciáját reprezentálja, s habár e végkifejletében ugyan már önszervező, -továbbfejlesztő labirintus eredetére nézve mégiscsak konkrét, eleve adott struktúra, számtalan lehetséges útvonalat rejt magában, s a haladás irányát a behatolás pontjának megválasztása után is számos mélyen szubjektív tényező határozza meg? Többször volt öngyilkos, mint ahányszor nem. Szegény, szegény fiú. Oly korban élt e földön, amikor szívós helyiérdekű szellemi hidegháborúkba, piszkos kis hatalmi csatározásokba, gyáva és dörzsölt és velejéig üres, óvatos és ostoba és pitiáner lökdösődésekbe kellett beleképzelnie, láthatatlan, szövevényes és fölöttébb gyanús kabinetfrontok mentén kellett megvívnia a maga mélyen közéleti, plebejus ésfennkölt eszméiért folytatott mindennapi szellemi csatáját. Buta, buta fiú. Ideológiai martalóchadak szánalmas belviszályáiban forgatta hősiesen hórihorgas talentumának kétélű szavakból kovácsolt nagyszerű pallosát, míg a létért folyó nagy ütközetben bármikor megadóan odahajtotta akaratos homlokát a halálnak, de - szégyenszemre - mindannyiszor hiába. Mindhiába. És élni kell. Ámde az immár megfoghatatlan meg foghatatlan, megragadhatatlan - önmagától elragadtatott világ egyre kevésbé hagyja magát a nyaka köré tekeredett köldökzsinór gyökérszorításából kimenteni, nem lehet gyökeresen újjáképzelni, és különösen gyökeresen újjá, a gyökerek, a hagyomány anyatestébe átvezető erek, a félmúlt méhlepényéből visszakanyarognak a jövőként megélt vadonatúj jelen virtuális ősvadonába.

És élni kell, bár szavaidban folyton folyvást fogysz el - beleolvadsz az elfolyó világba. A dél felé nyíló ablak keresztjén túl szikrázó téli tájkép hirtelen vesztett fény-