Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

rete ébreszt rá a vers gyengéire? vagy ebben az inter­pretációban netán fontosabbá válnak a háttér gyengéi a vers esztétikai erényeinél? netalántán ez az értelmezés is művészetidegen szemléletet tükröz? avagy az etikai tar­talom, illetve az adott kultúrába és korba ágyazott mo­rális és stiláris hitelesség is a szépség képzetének tartozé­kai? nélkülük talán átlátszó a szépség misztériuma? a vers tehát mégsem médium, mégsem olyan optimális nyelvi struktúra, melyben az érzéki és szellemi reflexiók és szin­tézisek egyénre szabottan képződhetnek meg? hát még­sem az olvasó az, aki a maga pillanatnyi hangulata, isme­retei, tapasztalatai, aktuális életérzése determinálta ad hoc olvasata árbocrúdjába kapaszkodva halad az egyetemes intuíció, a létre hangolódás, az egyre fokozódó, katartikus kisülésű, a bölcsesség megnyugvásába torkolló szenzibili- tás irányába, miközben a szöveg csak e haladás közegét, a közeg kvintesszenciáját reprezentálja, s habár e végki­fejletében ugyan már önszervező, -továbbfejlesztő labi­rintus eredetére nézve mégiscsak konkrét, eleve adott struktúra, számtalan lehetséges útvonalat rejt magában, s a haladás irányát a behatolás pontjának megválasztása után is számos mélyen szubjektív tényező határozza meg? Többször volt öngyilkos, mint ahányszor nem. Szegény, szegény fiú. Oly korban élt e földön, amikor szívós helyi­érdekű szellemi hidegháborúkba, piszkos kis hatalmi csa­tározásokba, gyáva és dörzsölt és velejéig üres, óvatos és ostoba és pitiáner lökdösődésekbe kellett beleképzelnie, láthatatlan, szövevényes és fölöttébb gyanús kabinetfron­tok mentén kellett megvívnia a maga mélyen közéleti, ple­bejus ésfennkölt eszméiért folytatott mindennapi szel­lemi csatáját. Buta, buta fiú. Ideológiai martalóchadak szánalmas belviszályáiban forgatta hősiesen hórihorgas ta­lentumának kétélű szavakból kovácsolt nagyszerű pallosát, míg a létért folyó nagy ütközetben bármikor megadóan odahajtotta akaratos homlokát a halálnak, de - szégyen­szemre - mindannyiszor hiába. Mindhiába. És élni kell. Ámde az immár megfoghatatlan meg foghatatlan, megragadhatatlan - önmagától elragadtatott világ egyre kevésbé hagyja magát a nyaka köré tekeredett köldökzsinór gyökérszorításából kimenteni, nem lehet gyökeresen újjáképzelni, és különösen gyökeresen újjá, a gyökerek, a hagyomány anyatestébe átvezető erek, a félmúlt méhlepényéből visszakanyarognak a jövő­ként megélt vadonatúj jelen virtuális ősvadonába. És élni kell, bár szavaidban folyton folyvást fogysz el - beleolvadsz az elfolyó világba. A dél felé nyíló ablak keresztjén túl szikrázó téli tájkép hirtelen vesztett fény-

Next

/
Oldalképek
Tartalom