Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Hizsnyai Zoltán: Bárka és ladik (vers)

erejéből, és amíg az oktató agyafúrt didaktikája slusszpoénjaként felolvasta T. S. versének a hallgatók által eddig nem ismert zárószakaszát, a hólepte ormok fölé képződő éjszakai égboltra Imik zümmögéssel kiültek a csillagok; aztán hosszú vibrálás után végre a hold is kigyulladt - telihold volt, pedig az első negyedre állította; jó párszor meg kellett pöckölnie zsebében a szenzort, míg beállt a holdsarló. Közben a többi tájképen is leáldozott a nap, és a lenge muszlimkelmeként belibbenő szürkületre néhány villámlásszerű felvillanás közepette ráhuppant az éjszaka csillagképekkel telizsúfolt sötét brokátja; a gyermekenciklopédiákba illőn szemléltetett alakzatokat szintén kénytelen volt kissé megbuherálni. Míg a zsebében rejtegetett távirányítón matatott, a hallgatók körében egyre hangosabb kuncogás támadt, így hát fejét csóválva és egy kétértelmű mosolyt is megeresztve odalépett a hozzá legközelebb eső ablakhoz és a téli éjszakát ablakkeretestül kikapcsolta. A mögötte láthatóvá vált ellipszis alakú ablakban nagy összevisszaságban jelentek meg az igazi csillagok; közülük, a jobb felső sarokból, az ábrándozás színében úszva, s szemérmesen fátyolfoszlányokat libbentve halványkék óceánszemei elé, a földgolyó pislogott. Ez a kép a törzsprogram része volt. Bármit rá lehetett installálni, ez mindig alatta maradt. Persze tudta, ez is átprogramozható, csak hát ő már a huszadik században sem volt eléggé művelt, már akkor is elsősorban a saját képzeletére támaszkodott, ami, valljuk be, az ő intellektuális igényei mellett nevetséges. És ugyanakkor önmagára nézve is fölöttébb veszélyes. Nem tudja kikapcsolni a képet. Minden újabb látomása mögül ugyanaz a kép, ugyanaz a képzet dereng elő, s teljesen áttűnik ebbe, még mielőtt ügyetlen mancsainak esetlen matatásával megágyazhatna a jövőnek, mielőtt friss tapasztalatai nyomán sorjázó vízióit egy új tudatformába beágyazhatná. Persze, ha lenne benne egy szemernyi lelkesedés a valóság feltáruló újabb és újabb dimenzióiért, ha nem ütne át minden képen és képzeten, ha lenne ágya a vágynak, ha a jövőbe átgyűrűző virtuális mának, ha tudnék élni, ha élni tudnám a vágyat, ha képben, ha tudné... ha mara... ha mar... - hamar, hol az a rohadt távirányító, igen, ez az, igen, igen, ez az, ez az a kép, még ezt a gombot, ezt a kis húsrózsaszínt, tekerni körbe- körbe-körbe, itt megaka, -szakasztani, lenyomni ezt itt, és még, no most, na, mostazistenfádat -s a megfáradt kozmikus ovális rángva ráng s már össze-összerándul s lefity- tyen, kókad, ernyed és lappad, topped és süpped és beborítja, ellepi, rásorjázik a dermedt-kék húsgömbre, és végre egy pösze pisszenéssel kipukkad, s az égre kedves pézs-