Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)
Bálint Péter Kínpadra vonom magam 1999. október 19. Ha az ember elérkezik ahhoz a korhoz, amikor már kellő élettapasztalattal és önismerettel képes számot adni a dolgairól, vagyis átlépi a negyvenedik életévét, minden egyes vallomással teleírt árkusa, egy lendületből húzott vonalakkal és finoman kimunkált formákkal készített vázlata arról tanúskodik, hogy íróként vagy festőként miként vonta magát kínpadra. Talán a mesterséggel való napi küzdés, talán a mások műhelygondjai iránti érdeklődés okán vagyok fokozottan éber és nyitott az írói levelekre, és egy festmény létrejöttének körülményeiről árulkodó rajzvázlatokra. Mások törekvéseiben, habozásaiban és megoldásaiban a magamét látom viszont; az enyémekben pedig újra élem vagy más szempontból vetem föl a másokét. Korábban nem jelentett oly nagy gondot leírnom egy töredéket, naplójegyzetet, vallomást, mint jelent ma. Kételyekből és sokadszor is átírt árkusokból, haszontalan elméletekből és jóhiszemű tanácsokból bőségesen nagy készlettel rendelkezem -, nincs is hát mit csodálkozni azon, hogy egyre óvatosabb vagyok önmagámmal és toliammal szemben, melyet állandóan reguláznom és fékeznem kell, ne vágtasson zabolázatlan csikó módjára, mint kamaszkoromban, s kicsit később is. Igaz, a csikóban még a lehetőségeket csodálják meg, ám a versenybe benevezett paripánál csakis az elért eredmények számítanak. Gyermekfejjel értetlenkedve hallgattam apám intését: „nem lóverseny ez, hogy elkapkodjuk", mondta, amikor akkurátusán fogott hozzá kötelessége elvégzéséhez: Ám én a gyors elhatározások embere voltam már akkoriban is, aki, ha túl sok ellenállásba vagy akadályba ütközött elhatározásának véghezvitele, inkább feladta, mintsem kivárta volna az alkalmas pillanatot, hogy nyakon ragadja szerencséjét és valóra váltsa tervét. Évtizedeknek kellett eltelniük, hogy belássam: az irodalom nem lóverseny, noha különböző tehetségű, képességű, munkabírású, érzékenységű és idegzetű emberek neveznek be egyfajta kíméletlennek is mondható versengésbe, az érvényesülés és hosszú távú futás szabályai sem ugyanazok, mint az ügetőn. Ezt csak azért írtam le, mert pellengérre szeretném állítani egyik rossz szokásomat; ugyanis ha néhanapján szembenézek kamasz hasonmásommal, vagy észbe veszem a rendelkezésemre álló éveket és sürgetni kezd az idő, mindig megszólal bennem egy hang, szemrehányásokkal illet, én pedig összerezzenek, és hajlandónak bizonyulok komoly erőfeszítéseket tenni. Épp ezen a ponton támadnak aggályaim és fenntartásaim önmagámmal szemben. Ha naponta vonom magam a kínpadra, hogy az írás révén szembesüljek valós természetemmel és műhelygondjaimmal, habozásaimmal és megoldásaimmal, a szavak és tettek közötti eltérésekkel, cselekedeteim erkölcsös vagy helytelen voltával, s nem hagyok elegendő időt a leírtak átgondolására, aggályossá válik, hogy egyáltalán ugyanazt mondom-e a kínpadra feszítve, mint amit érzek, avagy már azelőtt vallomást tettem (fejemben formázva a mondatokat), hogy legalább egy kicsit megszorongattam volna önmagamat. Részlet a szerző párizsi naplójából 90
