Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Bálint Péter: Kínpadra vonom magam (1999. október 19.)

Ugyanis ha magam vagyok a hóhér és az áldozat, de még a vallató és az írnok is, és a kínzás processzusa könyvtárszobámban zajlik, egyedül csak saját magam éberségében és elfogulatlanságában bízhatom. A legjobb esetben nem számíthatok arra, hogy akár a lektoraim, akár a kritikusaim komolyan vállalnák a hóhér és a vallató szerepkörét, s azon volnának, hogy érdekemben és okulásomra megszorongassanak, rámpirítsanak, hiányosságaimra vagy gyöngéimre rávilágítsanak. Nekik is megvan a saját keresztjük: az egyik négy-öt kiadónál és folyóiratnál igyekszik pénzt keresni (tisztelet a kivételnek, alig szolgálják meg a bérüket, elegendő csak a korrektúrázás után megjelent szövegekre vetni egy pillantást); a másik pedig filozófusokat és esztétákat olvas napestig, hogy elméletekkel üsse agyon azt, aki kilógni merészel a divatos irányzatok áramlásából, olyan vehemensen sújtanak le kiszemelt áldozatukra, mintha bosszút akarnának állni azért a sok-sok óráért, mellyel az elmés teóriáknak adóztak.

Magamban bízni nem azt jelenti, hogy tudatában vagyok tehetségemnek és képességeimnek, s a folyamatos szövegírás révén biztosan nem veszítem el a célt, mely felé tartok, vagy tartanom kell. Egyébként a szöveggyártás magában rejti azt a veszélyt, hogy az ember az alkotásnak inkább csak a látszatát kelti, mintsem minőséget hozna létre; a robusztus mesélőkedvből inkább csak a mennyiség utal az elvesztegetett, elherdált tehetségre, semmint valódi művek sora. Ebből látszik, hogy még a magunkba vetett bizalmunkat is hajlamosak vagyunk időnként megcsalni a pillanatnyi siker reményében, vagy a dicsőségben fürödve. Egészen másra gondolok, amikor a magamba vetett bizalomról (de nem az önbizalomról!) beszélek; én a természetes éberséget és az önkontrollt, az igényességet és az önfegyelmet igyekszem szembeállítani a mesterségbeli tudásból fakadó könnyed megoldásokkal, a rutinos maszatolásokkal, a manírt leplező „trouvaille"-okkal, amikhez gyakorta még a tehetséges alkotók is szívesen folyamodnak, hogy átlendítse őket egy-egy előttük tornyosuló és megoldhatatlannak látszó feladaton.

Értsünk szót, nem akkor vonom magam kínpadra, amikor pőrére vetkezem, kiterítem a lapjaimat és szemforgató módom azt kérdezem: „ugyan mit fognak ehhez és ehhez szólni?", „vajon nem léptem-e át a szemérem és a jó ízlés határát?" Ez kérem elegendő az önmutogatáshoz és öntetszelgéshez, de sokkal több van benne a gyönyörűségből, mint a gyötrelemből. Valójában akkor kezdődik a megfeszülés, amikor rajtakapom magam, hogy túlságosan is hamar és felületesen járt a szám. Nem az őszinteség hiánya, vagy a kertelés ébreszt gyanút, hanem a léha fecsegés, amely éppen csak megkarcolja mondandóm felületét, de nem érinti a lényegét. Vagy akkor kezdődik az igazi szenvedés, ha újraolvasva a szédületben leírtakat, észreveszem, hogy okosabb akartam lenni annál, mint vagyok, vagy kellett volna lennem, és a sok mellébeszélésnek, agyalásnak nincs is más eredménye, minthogy elnehezülnek, olvashatatlanná és élvezhetetlenné válnak mondataim, s ezen eltűnődve, elkezdem kigyomlálni a gazt, olykor az oda nem illő virágokat, de még a nemes növényeket is. Csak az tudja, hogy ez a szövegírtás a valódi kínszenvedés, aki kigyógyulva az önszeretetből és öncsodálatból, végigcsinálta ezt a fogyókúrát, és a hiúság vásárában képes nemet mondani a csábításnak.

Mindez akkor és annak kapcsán jutott az eszembe, hogy az Arab Világ Intézetében rendezett Matisse Marokkója kiállítás termeiben bóklásztam, s a rajzokat, festményeket nézegetve újból belém nyilallt a vereségtudat fájdalma. Valamikor magam is belekóstoltam a festészetbe; s mielőtt eljegyeztem volna magam az irodalommal, szóba sem jöhetett számomra másfajta művészeti kifejezési forma, mint a képzőművészet. Talán jobb volna hallgatni erről; ami volt: elmúlt, felesleges felbolygatni a történteket. Ám most, hogy szállodaszobámban irkámba rögzítem mondandómat, egyszeriben felszakad a gyógyulni hitt heg, s hol másutt, mint itt Párizsban szólaljon meg bennem legkorábbi író-mesterem, André Gide hangja: „De hát tartozom magamnak vele, hogy semmit se hallgassak el". Igen, tartozom magamnak azzal, hogy restelkedés nélkül vallom meg, máig beleborzongok a gyönyörű91