Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

sabb, azt hiszem, hangja nincs, biztosan bent rekedt valahol a lágy szájpadlás és az ínycsap között, a lábai meg túl hosszúra sikeredtek, be-beakadtak menekülés közben, hol a padok alól, hol a padok közül kerülnek elő, a rémület is csökkenti némileg a tempót, mintha lassított filmkockákból állna a sorozat, a fényképezőgéppel nem követem a mozduló testet, hagyom, hogy sorban vigye ki testrészeit a képsorból, kattintgatok, egyfolytában kattintgatok, az első felvételen még ott van a fej, a test, a két kar s a két láb, aztán a karok kiviszik a testet a képhatárból, a lábakon megfeszült izmok kidudorodnak a nadrágszárakon, ilyenkor az izmok mindegyike főszerepet kap, ha meztelen volna, igen jól meg lehetne különböztetni a hosszú combközelítő izmok, a szabóizmok és a négyfejű csontizmok játékát a fotón, de tovább mozdul a modell, már csak a test és a két láb látható, aztán csak egy láb, végül az sem, marad egy üres pad, benne a félelembe göngyölt, láthatatlan gyűlölet, amely a mozdulat látványát megőrzi nekem, hiszen mindörökre ott marad a padok mellett s a padok alatt.- Nem lesz könnyű nap - mondom a kabátosnak, aki hosszas téblábolás után felfedezi a sekrestyéhez vezető utat, mozdulatai diadalmasak, ahogy szélesre tárja az ajtót, s a félhomályban számba veszi a természetellenes mozdulatlanságban felsorakozott alakokat.

Ahogy megnyílik az ajtó, felhangzik a dal. Dal? Dobpergéssel nem lehet kísérni sem gyászmisét, sem menyegzőt, keresztelőt sem, de még egy szokványos ima is kisuhanna az összeszorított tenyerek közül, ha dobszó próbálná magasztosabb régiókba emelni a hitélet hétköznapi megnyilatkozásait, pedig most ez történik, mert elöl egy doboló alak ül a földön, de azt is hajlandó vagyok elhinni, hogy néhány arasznyi magasságban lebeg a föld fölött, arcáról a hitet felhabzsolta a kéj, ennél borzalmasabban gyönyörűt ritkán láthat egy fotós, ilyen arcokat érzéki csalódásokkal járó kóros állapot szülhet, miélőtt végleg kikapcsol az agy, de ez most valóságosan itt ül és dobol, talán észre sem vett minket, annyira felajzotta a hangok bűvölete, aszkéta arca egyenértékű a lógónyelvű tüneményes torzképével, mögötte felsorakoznak a templomba menekültek, kórusszerűen helyezkedve el, a teljes balettkar, a késdobáló, a csillagcsákósok valamennyien, a labdazsonglőr és a kígyónő is ott látható, de a légtornásznő, a lóidomár és a csodagyerek nem volt közöttük. Amit hallani lehetett, az volt a dallamtalan dal, erősen pergő dobszóval kísérve. Az énekesek csoportját még csak dalárdának sem lehetett volna nevezni, de a fenyegetést vagy fájdalmat érzékeltető rekedtes bődülések, vagy a kegyelemért esdeklő ritmikus vinnyogások begyakorolt énekszám benyomását keltették.- A kakofónia apoteózisa - mondom a kabátosnak. - A zene istene is halott.- Végezze a dolgát, jó?! - Vallásfilozófiai gondterheltséget próbálok felfedezni az arcán, de a próbálkozással maradok.

A templominak aligha nevezhető zajzene agytiprónak bizonyult, a kabátos időnként elbömböli magát, hogy „fotó!", de ebben a hangzavarban csak megfulladni lehet, látni is mintha csak hangokat látnék, amelyek képesek leteperni a mozgást, az illatot s a gondolatot, a szívverés is átveszi a dallam ritmustalan ritmusát, ettől fulladozunk bizonyára, időnként felvillannak a mámoros arcok is, ezek hisznek valamiben, hiszik a tegnapot, a mát s a holnapot, vagy csak szélhámosok, mintha nem lenne mindegy, mondhatnám rezignáltan, a nemlét harmó34