Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

niája úgyis egybemossa a hívőket a szélhámosokkal, s a hitetlenek ott díszelegnek majd a szennyes vizet ékesítő habon.- Valaki hiányzik? - A kabátos számolgat, aztán többször bólint, mint aki egyetért önmagával, választ senkitől sem vár bizonyára, int, intésére kilépünk a templomi homályból. - Fohászkodni szabad! - kiált vissza, hogy miért kell ezen röhögni, nem tudom.

Fohászkodás helyett utánunk tódulnak mindannyian. A dobos arcáról eltűnt a mámor, az idiotizmus és a hit keveréke, a lángelmékbe oltott szkizofrénia is kiol- dalgott a vonásaiból, semmi kéj, semmi kóros állapot, most egyházfiként veszi át az irányítást, ott állnak már a templom előtt, közvetlenül mögöttünk, totálkép, kattintás, fotó.

A kabátos azzal okoz újabb meglepetést, hogy lábujjhegyen távolodik el a templom közeléből, én is lábujjhegyre emelkedem természetesen, hogy miért kell mi is pipiskedjünk, felfoghatatlan, félnünk kell nekünk is valamitől? Olyan hangtalanul haladunk, mintha a saját árnyékunkból szakadtunk volna ki, lehet, azért sincsenek árnyékok, mert szerepeiket eljátszották, s mint szárny tálán hernyók maradtunk magunk, akkor már csak önmagunktól félhetünk, persze nem tartom valószínűnek, hogy a kabátos félhet valamitől, önmagától sem nagyon, attól viszont félhet, hogy egyszer csak félni fog valamitől. Ezért hasalunk? Mert már hasalunk a templom előtti téren, s így, hasalva araszolunk lassan előre, a hernyók hátgörbítést követő kinyújtózását imitálva. Néha hátranézek, mögöttünk, némi távolságot betartva, mindenki hasalva kúszik utánunk, ezen már röhögni kellene, de sírni sincs ereje senkinek, pedig sírni könnyebb.

A kabátos emlékezhetett arra, hogy a föld jól vezeti a hangokat, mert egyik fülét a földhöz tapasztja, közben int, hogy ne mozogjak. Én is integetek a mögöttem mászóknak, rostokol a menet. Csakhogy a föld bölcsebb annál, hogy az áruló szerepkörében tetszelegjen, némák benne a rögök, s hallgatnak a halott anyák, a jajszavak s a sírba omlott imák, a levegőnél alantasabb közeget viszont elképzelni sem lehet, az ilyen menyasszonyként is tucatszám ölelget, férfit, lányt, asszonyt, állatot, fiatalt vagy öreget, most meg abban élvezkedik, hogy a fülünkbe röpít egy férfihangot valahonnan a házak irányából. Valamivel gyorsabban csúszkálunk a hangforrás felé, messziről úgy nézhetünk ki, mint holmi agyalágyultak, a messzeséget ezúttal nem térben képzeltem el, hanem időben, merthogy itt beláthatatlan messzeségben sem lehetett volna élőket számba venni, úgy értem, hogy előttünk és fölöttünk, s noha felesleges az óvatoskodás, éppen az tűnik furcsának, hogy nem kell tartani semmitől, nincsenek sem emberi, sem állati nyomok, a vihar jeleit sem látni, nincsenek kapukra, ablakokra, házak falára zúdított torlaszok, de egyetlen épségben maradt ház sem látható, a kerítésekből mintha kiharaptak volna egy-egy jókora darabot, de a hiányzó részek nincsenek sehol, megnyugtató lenne felfedezni egy görbécske kutyaürüléket, konyhai szemetet, törmeléket, széltől kergetett papírdarabot, csakhogy ilyesmi nem látható, az apró kavicsok viszont felsértik a térdemet, fel-felszisszenek, a kabátos nem szól, dühösen integet, közel vagyunk, kapu nincs, végigkúszunk az udvaron, nincs sár, nincs homok, nincsenek gyomok, a becsukott ajtó megszűri ugyan a hangokat, de a duruzsoló bariton egyre jobban hallható, a kabátos lassan felemelkedik az aj35