Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium IV. (4. rész – fordította Szenyán Erzsébet)

Az utóbbi években mindenütt a szekták rohamos terjedésének lehetünk tanúi. Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy az ún. hétköznapi, egyszerű ember nem találja meg a privát, emberi mértéket a tömegkultúrában, az előretörő globa­lizálódásban. Úgy érzi, hogy szétolvad, felszívódik valamiféle amorf, névtelen tö­megben. Olyan csoportot, közösséget keres tehát, amellyel azonosíthatná magát, amely emelné az ő rangját is, ezenkívül pedig kijelölné a követendő utat, az élet­célt. A szekták többsége nem arra törekszik, hogy a világon uralkodjék, hanem hogy elhatárolja magát a világtól. A kétségbeesés filozófiájában egyfajta ellentmondás rejlik, amelyet ez a filozó­fia nem nagyon igyekszik feloldani. Ha az élet olyan borzalmas, olyan tragikus és reménytelen, miért ragaszkodnak hozzá az emberek oly görcsösen, miért szeret­nék a végtelenségig meghosszabbítani? Lehet, hogy itt összetévesztünk két dol­got: az elkeseredett és csalódott személy egyedi érzéseit és magát az élet lényegét és természetét, amely jóval örömtelibb és nagyszerűbb. Tudni! Tudni kell! Ez erkölcsi kötelesség, morális parancs. Nem mentegetőzhe­tünk azzal, hogy valamit nem tudtunk. Mert miért nem tudtuk? Valóban nem volt ez lehetséges, vagy inkább így volt kényelmesebb, így kaphattunk könnyeb­ben felmentést? Életünk során körül vagyunk véve első pillantásra hozzáférhetetlen világok so­kaságával, amelyeknek létezéséről nem is tudunk, s amelyekhez valószínűleg so­sem jutunk el. Képzeletünk túlságosan szegényes, intuíciónk túlságosan csalóka, tudásunk pedig részleges és korlátozott. így aztán leggyakrabban nem is va­gyunk tudatában annak, hogy, legalábbis elvben, számtalan, kezünk ügyébe eső gazdagságot és különlegességet ismerhettünk volna meg. Csakhogy az ilyen megismerés iránti igény csak kevesekben él, ilyen kalandba csak kevesen bocsát­koznak, olyan szenvedély ez, amely ritkán jelentkezik az emberben. Amikor a múlton gondolkodunk, a tudást szívesen helyettesítjük hittel. Az emberek mindabban hisznek, ami megfelel nekik. Egy kérdőív kérdésére, miszerint „Hisznek-e még az emberek a reményben?" ezt válaszoltam: A remény szó helyett inkább az esély szót használnám. A re­mény valamiféle nyájas, meleg, derék dolog, az esély viszont tényszerű, konkrét, mérhető meghatározás. Lehet az életben reményünk úgy, hogy nincs esélyünk valaminek az elérésére, és ilyenkor a reményről kiderül, hogy csalóka, megté­vesztő valami. Olyan helyzetek is előfordulnak, amikor a remény szó ironikusan, csúfondárosan hangozhat. Ha például Calcutta szegénynegyedének nyomorult­jai közé kerülünk, és siralmas vegetálásukat, valójában agóniájukat látva ezt mondjuk: - Ó, szegénykéim, mit is mondhatnék mást, mint, hogy reménykedni 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom