Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Németh István: Az áldozat (anekdotikus esszé-novella)
apákkal népesül be a föld, szemben a kemény, rámenős, erélyes anyákkal, akik boldogan rúgják föl alapvető hivatásukat, ha mindjárt egy tál lencséért vagy akár egy gyalázatos bérmunkáért is. Orosz Böske még tetőtől-talpig, minden porcikájában, minden mozdulatában az volt, aminek a természet szánta - ízig-vérig nő. S amikor megérezte, hogy csakugyan azzá érett - nézd csak, a kis Bözsike már kész nő! - nem is rejtette ezt véka alá. Pedig faluhelyen, ahol Orosz Böske felcseperedett, s ahonnan haláláig ki se mozdult, különösen vigyázni kellett az úgynevezett legfőbb női erényre. Hát aztán mire ideértek a kozákok a nagy orosz sztyeppékról, a mi Böskénk úgy kinyílott, mint a pünkösdi rózsa. Akkorára már minden ujjára jutott tíz legény. Jutott volna, ha Böske olyannyira adakozó lett volna. Csakhogy nagyon megválogatta ám, kit fogad a kegyeibe, kit ajándékoz meg a bájaival. Ahogy azt Tiszaalsón mondták: Böske nagyon válogatós volt. Meg is tehette, hiszen a híre már eljutott a környékbeli falvak határain túlra is, epedeztek érte a legények. Nem is bírt magával az a kevés, aki a rózsaszál közelébe férkőzhetett. A keringő szóbeszéd ellenére Böske nem tartozott az úgynevezett rossz lányok közé. Ezt csak az irigy nyelvek terjesztették róla. Igaz, akkor még a szentek közé se tartozott. Márcsak az igencsak fölvágott nyelve miatt sem. Bizony ki merte kurjongatni, s nemcsak lakodalmi vigalmakkor ama pajzán dalocskákat, amelyek illusztrálására hadd álljon itt a legjellemzőbb: „Izeg-mozog a farom, annak adom, akinek én akarom!" Hogy valójában kinek adta, s adta-e egyáltalán valakinek a kozákok beözönlé- séig, máig homály fedi. Meglehet, hogy az ilyen pletykákat a falu irigy legényei és úgyszintén irigy menyecskéi terjesztették róla, azok, akik a közelébe se férkőzhettek, vagy azok a lányok, akik szemrevalóságban, tartásban Böske nyomába se léphettek. Volt ahogy volt, az viszont kétségtelen, hogy Orosz Böske szájának, a róla terjesztett „jóhírének", parázsló, ellenállhatatlan kívánatosságának áldozata lett. Valójában a háborúnak. Szülőfalujában ennek a háborúnak ő volt az egyetlen civil áldozata. Beözönlöttek hát Tiszaalsóra is a kozákok, akik ebben a minőségükben inkább hasonlítottak ázsiai hordákra, mint a második világháború legdicsőbb hadseregének katonáira. Hírük megelőzte őket. Azt ugyan senki se hitte el róluk még Tiszaalsón sem, hogy szarvuk van, de hogy a nőket, ha elcsípik őket, kíméletlenül maguk alá gyűrik, mindenki elhitte. S most egy bekezdés erejéig, ha már anekdotázó kedvünkben vagyunk, ugorjunk picinykét előre az időben, amikor már a nagy háború befejeződött, s Pannónia kozák helytartója a daliásnak ugyan nem mondható, ám tökéletesen tar koponyája miatt Borzasnak tisztelt kényura lett. A letiport és földig megalázott tartományban akadt egy vakmerő kun, aki egy adódó alkalommal Borzasnak a szemére vetette, minő gyalázatos dolgokat vittek végbe a részeg kozákok a tartomány nőnemű alattvalói között. Hellyel-közzel még éltes anyókákat is megbecs- telenítettek. - Na és? - válaszolt erre hideg fejjel Pannónia új helytartója, majd a vakmerő kun megnyugtatására még hozzátette: - Ez legföllebb háromezer valahányszáz nő. Föltéve, ha minden pannon településen hős felszabadítóink 32
