Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Bence Erika: Az eltűnt város regénye (Végel László: Peremvidéki élet)
tűnte. A bevezető tanulmány feltárja előttünk a vizsgált történések alapmozzanatait, azokat az indukáló motívumokat, amelyek e többszintes tragédiát előidézték és végkifejletét meghatározták. Ilyen momentum volt a nemzetek egymással való szembeszegülése, amely a szerző értékelése értelmében rosszabb állapot a polgárháborúnál, hiszen még az is felkínálja az eszmék közötti választás vagy a kívülállás lehetőségét, az etnikai háború viszont nem tűri az individuumot, kirekeszti azokat, akik „nem tartoznak a szembenálló felek nagy történeteibe" (8. o.). Újvidék ilyen körülmények között megtagadta multikulturális hagyományait: szembefordulva korábbi regionális kötődéseivel a saját múltját számolta fel. Ezek után szükségszerűen következett be a katasztrófa, hiszen „a polgárok sokkal jobban becsülték nemzetüket, mint városukat." (12. o.) Végei szerint: „A nemzetállam építése a városokban kezdődött, s a peremvárosi lumpenproletariátus lett a nemzet napibérese." (11. o.) A katasztrófa kibontakozásának folyamatát jelöli továbbá egyfajta „tudathasadásos állapot" kialakulása, amikor az „eltávozok" és a „maradók" is szembefordulnak egymással: „Az eltávozok anyagi jóléttel kérkedtek, viszont a maradókon a nemzethűséget kérték számon, a maradók viszont megtanulták, hogy a peremvidéki élet jogfosztottságot jelent a nemzeten belül is, s a nemzetnél fontosabb az államérdek. (...) A hontalanság tehát kettős bűntudattal, de ugyanakkor kettős kizárással is járt. A nemzeti hovatartozásban a másság bűntudatként tárulkozott fel, az állami hovatartozásban pedig örökös hátrányt képviselt. Kizárás ez, mert az a világos felismerés következik belőle, hogy még a legjobb körülmények és feltételek között sem lehet egyenrangú. Az anyaországban 'jugó', tehát félig-meddig idegen, saját államában pedig az a személy, akit körültekintően vagy durván be kell olvasztani, tehát identitását kell feláldoznia, hogy megszabaduljon az idegenség stigmájától. A kisebbségi ember mindig idegen és hontalan. Hogy kárpótolja magát: lokálpatrióta lesz - amíg lehet." (13-14. o.) Végei 1956-ban lett városlakóvá: a közeli Szenttamásról kerékpárral érkezett Újvidékre. A továbbtanulás helyszínének kiválasztásában a bejárható távolság szempontja döntött. Az elkövetkezendő években, sőt évtizedekben, egy sajátos „európai szemiotikái kaland" részese lehetett: a város az újdonság, a változatosság és a kibővült mozgástér helyszíne lett. „Újvidék - úgy tűnt - a másságok találkozási pontját képviseli, hiszen a város szellemisége, tarka etnikai összetétele, a Monarchiában gyökerező hagyománya meglebbentette annak lehetőségét, hogy létezhet a nemzetállami kereteken túlmutató város..." (22. o.) Ez a nagyszerűnek mutatkozó kaland azonban a kilencvenes években véget ért, egyszerűen semmivé lett a nemzetállam, a túlfűtött nemzeti érzelmek, a gerjesztett nemzeti veszélyeztetettség és ellenségkeresés folyamatában. A kötet gerincét alkotó esszéfűzér (Újvidék regénye) az ismertetett globális folyamatok mikromozzanatait tárja fel előttünk. A hontalan lokálpatriótaként ténykedő szerző, aki elmondhatja és elmondja magáról, miszerint át- és megélte a jaltai egyezmény előnyeit (is), a hatvanas évek modernbe forduló világát, '68 igézetét és belőle való kiábrándulás lesújtó élményét, 1992-től kezdődően már mint a munkahelyéről elbocsátott „városjáró" hiteles szerepében meséli el számunkra Újvidék leromlástörténetét. A megváltozott „természetű" város egy-egy helyszínénél (a Zmaj, a Duna, a Koruska, a Futaki utca egy-egy szegleténél a régi korzó, a Halpiac, az örmény templom, a Szabadság tér, a városi sportcsarnok és több más jellegzetes lokáció esetében) a felidézett múlt (a „régi történet") arra készteti, hogy járja végig azt a lejtővel egyenértékű utat, mely a gazdagnak és értékesnek értelmezett „régi" helyébe lépő sivár és disszonáns „új" létrejöttéhez vezetett. A régi korzó: Nemzedéki próbatételek című esszéjében a „múltból sunyin lopakodó jövő" képzetét jeleníti meg előttünk, miután felfigyel az Uzor áruház kirakatában ékeskedő mai, de a „szocialista ikonográfia" eszközeivel készült plakátokra. A „múlttá rongyolódott a jelen" - felismerésével az ötvenes évek, s az ötvenes években fellépő nemzedékek (a „poszt-jaltaiak") történetét idézi meg. Ezek azok az évek, amikor „megérintett bennünket a fogyasztói társadalom első, óvatosan lengedező, gyengéd szellője" és „nemcsak a miniszterek voltak optimisták, hanem az ifjúság is" (47. o.) Évtizedek keserű tapasztalata és országos tragédiát jelentő konklúzió kellett ahhoz, hogy a poszt-jaltai nemzedékek tagjai ráébredjenek: „Mi voltunk a megszállott szocialista brigád vízhordói." (48. o.) és „...ahol az állam atyáskodik a tervek és a gazdaság felett, ott virul a kollektivizmus, az állam atyáskodni fog a gondolat és az érzelem felett is, nevezzük ezt akár proletár gondolatnak, akár nemzeti érzelemnek." (49.o.) A végső tapasztalat levonása viszont tragikus szembesülés az önarckép leplezetlen vonásaival. Nagy lelkierő kell annak kimondásához is, miszerint: „Nemzedékemet terheli a legnagyobb felelősség, mert nem, sohasem lehettünk nagykorúak, ezt nem igazolja az sem, hogy sokáig módszeresen félrevezettek bennünket, hiszen egy szép napon magunkat vezettük félre, mert ellenkezéseinkben nem voltunk következetesek. Azért is felelősek vagyunk, mert hittünk, és azért is, mert hitetlenek voltunk. Gyermekeink az évszázad második felének végén nemcsak a legpiszkosabb, hanem az egyetlen európai háborújába keveredtek, mert nem voltunk igazából sem hívők, sem hitetlenek." (49.o.) A bol123
