Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Bombitz Attila: Galambmátrix (Parti Nagy Lajos: Hősöm tere)
turalisztikus és elevenbe vágó leírásával. A leveleket az én-elbeszélő bár olvasni tudja, de sem kimenteni a gépből, sem onnan törölni képtelen, a levelek „halk reccsenéssel" és követelőző durvasággal érkeznek egymás után. Az én-elbeszélő idejének tizenkét óráját fogja be az elbeszélés e tere. Ezalatt szerkeszt, kommentál, elmondja az általa ismerhető előtörténet részleteit: hogyan került kapcsolatba a szomszéd padlástér galambjaival, részletesen beszámol az aznapi puccs, a Tisztabúza éjszakájának groteszk eseményeiről, valamint reflektál a történet, azaz élettörténetének hitelességéről, szövegköziségéről, lehetséges ontológiai státuszáról. Az én-elbeszélő célja kerek egészet kovácsolni, s ezzel fátylat borítani az „egész hihetetlen és gusztustalan történetre", illetve hogy az általa összeillesztgetett „kéziratot" kimentse „odakintre" vagy „odatúlra" (ne csak Krasznahorkai Korimja járjon jól az internet virtualitásával, sic!), s hogy mielőtt a tizenkét óra elteltével eljönne érte egy „bizonyos személy, hogy magával vigyje], és kitömessje], netán megnyúzassja] mint volt embertársát, sőt szövetségesét, ki fölött átlépett a faj szava." E szimpla, mimetikusan reflexiv eseménysor, valamint duplicitása a galambvilágbeli történéseket illetően, mely ugyancsak a fantasztikum miméziséről szól, egy-egy én-elbeszélő nézőpontján keresztül jelenik meg, el sem hallgatva azt a tényt, miszerint a fikció valószerűsíthetőségének, illetve a valóság fikcionalizálásának poétikai aktusa zajlik többszörös áttételben, „átiratban". S bár a tizenkétórás én-elbeszélő félelmeitől befolyásolván nem olvas a sorok között, bizonyos szerkesztési elvek poétikai izgalmai túlmutatnak mind a referenciális olvasat aktualizálható „üzenetén", mind a groteszk-fantasztikum fikcionális olvasatának „sematizmusán". Miközben az irodalomelméleti természetes diskurzust történesítve Parti Nagy e munkája az utóbbi évek azon jelentős regényalkotásai közt kíván helyt magának, melyek különös és közös, szinte kötelező módon - így leginkább Esterházy Péteré (Harmonia Caelestis) és Márton Lászlóé (Jacob Wunschwitz igaz története) - reflektálnak a metanarratívum fabularizációs módosulására, azon belül is az igaz/hamis, kitalált/valós oppozíciók által generált történetmondás feloldhatóságára. A költői engagment „üzenetszerű" újraírásának kísérlete azért jelentős tett, mert miközben a kilencvenes évek magyar irodalma az ideológiamentesség örömén felbuzdulva erős esztétizálódáson és elméleti gyorskurzuson megy keresztül, addig az ún. kulturális emlékezet diskurzusai az elmúlt rendszerfüggőséget tematizálván is csupán naivan mesei és anekdotikus történeteket állítanak elő, melyek poétikájukból következően a történeti tapasztalatok gyors és illegitim ignorálásához járulnak hozzá. A történeti-politikai tudat ugyanakkor, akár aktuális megszólíthatósága terén is, a környező irodalmakban - éppen az emlékezet újrafogalmazhatóságának velejárójaképp - reflektált regényproduktumokban artikulálódik. Hogy csak egy nemrégi osztrák példára utaljak: Josef Haslinger Opernball (Operabál) című 1995-ös kolportázs regénye is a szélsőjobboldal „feltámadásáról" szól, Ausztria éppen hatalmon lévő politikai, gazdasági, médiabeli elitjének thriller- szerű el gázosításáról. Nem csupán aktuális problémák irodalmiasítása folytán lett sikeres ez a regény. 1995-ben, éppen Ausztria frankfurti vendégszereplésének évében több más osztrák szerző is az osztrák történelem „kellemetlen", és talán mindig aktuálissá dermedt tabutörténetét szólította meg. Robert Menasse az ország látens fasizmusának mindennapi továbbélését (Schubumkehr), Christoph Ransmayr a történelem emlékezetének súlyosságából következő felejtés-paradigma vakságát (Morbus Kitahara), Elfriede Jelinek pedig Ausztriát mint a történeti pesszimizmus élő temetőjét írta meg (Die Kinder der Toten). Az ilyesfajta anyagbeemelés egyelőre még hiányzik a magyar irodalomból, nem beszélve annak poétikai előfeltételezettségéről. Emlékezet és identitás dialogicitásának nyelvi-költői paradigmájának egyik erőteljesen reflexív és áttételes bázisát Esterházy, Garaczi, Kukorelly mellett Parti Nagy többek között az Europink és a Hol a haza című verseivel előlegezte meg. A Hősöm tere e „verseken belül is" is pontos folytatása azon nyelvi építkezés szerint, mely az elbeszélői teret a tárca, a novella, a dráma (elbeszélő nélküli, dialogikus cselekménysor), a 117
