Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Olasz Sándor: Között (A családregény metamorfózisai az újabb magyar irodalomban)
személy is veszedelmes dolog, ha nincs meg a kellő távolság. Oly tudatos pszichiáter a három elbeszélő, hogy néha alig képes szerkezetté emelni az önállóan jobban érvényesülő analíziseket. A Závada-recepció jelentős része a szövegirodalom eltűnéseként üdvözölte a Jadviga párnáját: „Závada Pál családregényt bátorkodott írni".12 Vagyis újra regényt - minden „grammatizáló nyavalygás" nélkül. Úgy tűnt, Závada visszakanyarodott az évtizedekre felejtett regénytradícióhoz. Ám ez a visszatérés a posztmodern regény sokféle tapasztalatának integrálása után történt; furcsa billegés támadt így. A. Jadviga párnája a hagyományos kategóriákba - bármennyi is a hasonlóság - nehezen gyömöszölhető bele. Mindjárt az alcímben olvasható napló megjelölés problematikus. A három első személyű beszélőből csak az egyik, Ondris ír naplót, Jadviga csupán „beleír", fiuk, Miso pedig kommentálja, rendezgeti a széthulló lapokat. Az igaz, hogy Ondris nem folyamatosan, hanem szaggatottan, utalásokkal átszőve örökíti meg múltját. Az események nem időrendi rögzítéséhez azonban nyomban olyan poétikai eljárás kapcsolódik, amely nem föltétlenül jellemzője a fiktív naplónak. Ondris szövegében ugyanis kiemelt szerepük van bizonyos nem-elbeszélő részeknek. A történetmondás gyakran szünetel, s olyan reflexiókat, magyarázatokat kapunk, amelyek kimondottan egzisztenciális érdekeltségűek. Leírásra alig akad példa. A szerző tehát a jelek szerint mindent megtesz annak érdekében, hogy regényét ne lehessen naplóként olvasni. Ugyanez a helyzet a családregény örökségével. A békési szlovák Osztatni család öt generációjáról olvashatunk, s a családtörténeti regény ismérveit talán nem is a hanyatlás megléte vagy hiánya felől közelíthetjük meg. (Mert hanyatlás - Angyalosi Gergellyel ellentétben úgy vélem - mégiscsak van: a magabiztos ősökhöz viszonyítva András, de még inkább Mihály már csak vergődő, kapaszkodó, megbillent életű, olykor kifejezetten nevetséges ember.) Hová tűnt a családregények bonyolult, szerteágazó cselekménye? Hiszen maga a történet itt akár egyetlen mondatban összefoglalható, s ez a szituációt jelző mondat Jadviga tréfás kijelentése: „ha az ágy közös is, egymás párnáján csak vendégek lehetünk". Furcsa se vele, se nélküle állapot: egyfelől a Jadviga után hevesen vágyakozó pánszexuális Ondris, másfelől a magát Daphnévá stilizáló nő, aki fejvesztve menekül, mint a nimfa Apollón elől. A „beleírásokkal" persze fokozatosan újabb és újabb titokra derül fény, de a történet sok szempontból csak még enigmatikusabbá válik. Azt ugyan megtudjuk, hogy Jadviga és Ondris valójában féltestvérek, s a harmadik narrátor, Miso apja a félzsidó, félnémet Winkler Franci. Lényeges dolgok azonban mindvégig homályban maradnak: például Osztatni György (Jadviga és András apja) miért nem vette feleségül Jadviga anyját, Ponyiczky Máriát? Ä mindentudó elbeszélő, s egyáltalán a „szerzői" szólam ily mértékű hiánya sem jellemző a családregények poétikájára. (Angyalosi Gergely például kifejezetten ebben látja a családregény-formán való túllépést, hogy a műnek nincs „igazi" narrátora.) Árnyalt korképet találunk ugyan (a háttérben ismert történelmi események: az első világháború, a hazai szlovákság szervezkedése, a történeti Magyarország széthullása stb.), mégsem ennek van meghatározó szerepe, a fölidézett multikulturális közeg is inkább modellhelyzetként funkcionál. A regénybeli fiktív napló ezért is kerül oly közel az autonóm monológhoz: benne minden esemény az érzékelő tudat nyelvére fordítódik le. A Jadviga párnáját egyértelműen mitologizáló regényként is nehéz fölfogni. Jadviga és Daphné, Miso és Hermész között van ugyan párhuzam, s a hősök olykor valóban archetípusok megjelenítői. E tekintetben igaza van Alexa Károlynak, aki lehetséges összehasonlításként még a Németh László-regények hősnőit is emlegeti. Ám ez a (Németh kifejezésével) „mítoszi csóva" mégsem billenti át a regényt valamiféle lebegtetett térbe és időbe. 111
