Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Olasz Sándor: Között (A családregény metamorfózisai az újabb magyar irodalomban)

A szlovák nagygazda fiú naplójában, mely jórészt kényszerhelyzet eredménye, a beleírásokkal és kommentárokkal különféle szövegek interakciójává alakul át a regény. A Jadviga párnája ily módon a szöveg lényegi végérvénytelenségét mint hermeneutikai kérdést is középpontba állítja. S itt most nem is csak arról van szó, hogy a történtek egyetlen és egyféle értelmezése helyett a jelentés pluralitása valósul meg, s a szöveg felépítését szabályozó kombinatorika gyakorlatilag a végtelenségig folytatható. Ha a regény újabb szólamoknak adna teret, akkor csak az „igazságok" sora folytatódna, de az egyetlen igazság helyett akkor is - mondjuk - a cselédlány Ancika vagy a béres Gregor „igazságát" ismernénk meg. A naplóíró, a beleíró és a kommentátor itt a „szövegszerű', önreflexiós regényekre olyannyira jellemző módon lépten-nyomon az írás, a megírás gondjaiba ütköznek: „Már megint a csaló ital bátorítása alatt veselkedem neki jegyző könyvemnek... - írja Ondris már a napló elején. - Mintha a múltbeli valóságos kifejleteket dönthetné bármerre is el, hogy mit rögzítek én itt a jövendő sorokban, vagy mintha attól kellene félnem, hogy épp e lejegyzés által merevítek magamnak tartósan hazug képeket." Ondris nem író (bár nagyon szeret írni, „front novelláját' is olvashatjuk Hős tót legény Galíciai esete címmel), a megélt életanyaghoz való viszonya azonban egyértelműen írói. Élet és „lejegyzés" szorításában él. Egy alkalommal alvó felesége testét nézi, s ha már tétlenségre kárhoztatott, legalább írnia kell. A írás így feszültségoldás, s valójában az a jó, ha elhanyagolhatja, mert akkor nincs földúlt állapotban. Ugyanakkor az írás abban az értelemben is kényszer, hogy a romboló idővel szemben a megtartó, őrző emlékezet esélyét jelenti. Hiszen Jadviga is, András is - minden íráskényszer ellenére - többnyire az írás elégtelenségét érzi. Ez a magyarázat a zenébe menekülésre, s a regény hangulati, atmoszférikus, kompozicionális csúcspontján olvasható, a fényképész barátot munkára buzdító tirádára. „Az jár a fejemben, hogy elfut az idő, és annyira nyom nélkül múlik el minden, ami már megtörtént..." írni kell és mindent lefényképezni, s ugyanakkor tisztában lenni azzal, hogy amiről alig lehet beszélni, az újabb regényirodalomban szokatlan terjedelem ellenére is kimaradhat. Ez az Ondris Füst Milán Störr kapitányával együtt mondhatná, amit az ugyancsak grafomán Füst ír naplója végén: „Azt lehetne tehát hinni, hogy ebben a vastag kötetben benne van, ami voltam. Holott... most látom csak, a felét se tudtam ide letenni. Mert nem lehet - az is csak hiábavaló erőfeszítés, mindent elmondani nem lehet." Závada hőse és Störr között egyébként is sok a hasonlóság. Úgy látszik, feleségük után nyomoznak (megcsalja-e őket), s egy kiismerhetetlen, össze- kuszálódott világot fedeznek föl magukban.

Önreflexiós, metanarrációs regény (is) a Jadviga párnája. Persze úgy „szövegszerű", hogy közben nagyon is „világszerű" egyben. - Rengeteg olyan részlettel, amely az un. valóságot szimulálja, s itt a magyarországi szlovák folklórtól a gazdálkodói följegyzésekig sok mindenre gondolhatunk. Kételyeink legföljebb aziránt lehetnek, hogy ezek a dokumentumok (a könyv végén Závada bizonyos „lopott" szövegekre is utal vitéz Deseő Lajostól ifj. Lehoczky Pálig) mennyire szervesen illeszkednek ahhoz a vizionáló, imaginá- rius réteghez, melyen nem társadalmi-szociológiai, hanem ösztöni-biológiai, még inkább egzisztenciális szinten dől el minden. A nyelv uralhatósága és uralhatatlansága is olyan tapasztalat, amely a modernség utáni fejleményektől nehezen választható el. A nyelv itt nem tükröz, s nem a hős alkotja meg a nyelvet, hanem a három naplóírót teremti meg a nyelv. Kérdés, érdemes-e meditálnunk azon, hogy a stilizált, archaizáló írásmód mennyire adekvát nyelve egy szlovák parasztfiúnak. A társadalmi típushoz nyilvánvalóan nem illik, de akaratának, személyiségének mégis ez felel meg. Ondris naplója olykor a metaforikus próza szintjére emelkedik, például a szeretkezésre utaló asszociációkkal: „A lebukó Nap, mint aki ölelésre készül, bíborszínű már, és önmaga háromszorosára dagadt. Megérinti a Földet, s most öl nyílik a befúródás helyén. Tekintetemet belemélyesztem az izzó nyiladékba, mely pirulást áraszt szét maga körül. A hatalmas nász itt, a világ legsimább síkján,

112