Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 10. szám - Olasz Sándor: Között (A családregény metamorfózisai az újabb magyar irodalomban)
Olasz Sándor Között A családregény metamorfózisai az újabb magyar irodalomban „Mi értelme van újból megcsinálni azt, amit mások már megcsináltak, vagy amit én már megcsináltam, vagy amit mások is megcsinálhatnak?" - kérdezi André Gide regényének (A pénzhamisítók) író-hőse.1 Amire Edouard céloz, az alapvető esztétikai kérdéseket érint. Műfajelméleti dilemmákra lefordítva mindez azt jelenti, hogy minden jelentős író változtat valamit a műfajok, műtípusok öröklött hagyományán. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a nagyrealista epikai struktúrára épülő családregény kánonja nem változik. Az elnevezések dzsungelével most nem foglalkozom. H. Szász Annamária például - a differenciálásra törekedve - nemzedékregényről, család- és családtörténeti regényről értekezik; a két utóbbi között azonban nincs éles határ.2 Az európai regény eme tradicionálisan nagy műfaját fokozottan jellemzi a virágkor, kiüresedés, rutinszerűvé válás, majd átalakulás, valami mással való kombinálás folyamata. A 20. században egyre többen szembefordulnak vele, bizonyos elemeit megtartják, másokat elhagyják, nem ritkán már csak a váz, a keret marad meg. A klasszikus családregény kiüresedése nem új jelenség. Emlékezzünk Szerb Antal szarkasztikus kijelentéseire Galsworthy Forsyte Súgójáról, melynek első kötetében (1906) „múzeum- szerűen együtt van minden". „A Forsyte Saga az elmúló regényírói módszerből azt tartja meg, ami unalmas, és ebből a szempontból mindenesetre csúcsteljesítményt, betetőzést jelent."3 Abban azonban Szerb Antal is téved, hogy itt „a flaubert-i irodalmi forma hattyúdalával" van dolgunk. Hiszen az Érzelmek iskolája c. Flaubert-regény épp azt a váltást mutatja meg, amint az idő komponálóból dekomponáló elemmé válik, s az értelmes cselekvés megszűnésével az idő is pusztító hatalomként jelenik meg. Cselekmény és idő önállósul, a korábbi organikus egység helyére dekomponált, anorganikus egység kerül. A klasszikus családregény gyökerei így valójában a Flaubert előtti időkbe nyúlnak vissza. Hogy az irodalom történetét mennyire nem a cezúrák, hanem az elnyúló, átfedő korszakok jellemzik, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Martin du Gard Thibault-család)a (1922-40), mely szinte utoljára ragyogtatja föl a 19. századi nagyformát, melyben a sok-sok szétváló és összegubancolódó cselekményszál az összhatás, az egész megteremtését szolgálja - mégpedig a valószerűség követelményeinek megfelelően. Nagy témák (szerelem, halál, egyén és közösség stb.) pontosan meghatározott időben és helyen jelennek meg. A kronologikus cselekményt a szerző elbeszélő, leíró elemekből és párbeszédekből építi föl. „Kerek jellemeket" kapunk, tetteik, szavaik a jellemzés eszközei. Típusokat látunk, akik a sokféle lehetséges helyzetben soksok létező konfliktust élnek meg. Az epilógus - a 18. és 19. századi regények eljárásait követve - a történet minden fontosabb figuráját nyugvópontra juttatja. A magyar irodalomban ez a fajta klasszikus családregény hiányzik - legalábbis az első vonalból. Van Fáy András (A Bélteky ház, 1832) és Zilahy Lajos (A Dukay-család, 1968, 1982), de nincs Buddenbrook-ház és Glembayak (M. Krleza). Veres Péter A Balogh család története (1961) művészi fiaskó, s Görgey Gábor sem családregényeivel írta be nevét az 108
