Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 10. szám - Lengyel András: Az „első fájdalomra eszmélő ember“ (József Attila freudomarxizmusának kérdéséhez)

)elzi, hogy ezúttal - eleve eltervezetten - egy, a lelkit és a társadalmit egyesítő elmélet kialakítása foglalkoztatta József Attilát. Az előbbiekben már leírt azonosítások ennek az elméletalkotásnak az előföltételét teremtik meg; ezek az azonosítások ugyanis implicite azt mondják ki, hogy az a jelenségkör, amelyet eddig a marxizmus és a pszichoanalitikus elmélet külön- külön írt le, illetve konstruált meg, voltaképpen ugyanaz a jelenségkör. Pontosabban: a két elmélet csak ugyanannak a jelenségkörnek egy-egy dimenzióját tematizálta; ezek a dimenziók azonban összetartoznak.

Ez az alapvető, mondhatnánk fundamentális azonosítás-sor az állam és az überich azonosításával zárul. Ezzel ugyanis a két, egymással összefüggésbe hozott párhuzamos struktúra teljes lett. Egyfelől áll a gazdasági alap/felépítmény/állam, másfelől a tudattalan/tu- dal/überich három-három szintje, kimondva az egyes párhuzamos szintek összetartozását. A vázlat következő láncszemét azonban már egy ezeknél lényegesen bonyolultabb, nehezebben be- és átlátható azonosítás alkotja - a jelzésszerű szöveg ezért itt szükségképpen összefüggő mondatokká öblösödik ki. E szövegrész első mondata egy klasszikus marxista tézis, amely a termelési eszköz funkcióját írja le, a második mondat pedig egy mélylélektani tézis, amely a képzetet az ösztönök egymáshoz való viszonyaként határozza meg. A két mondat nem egyenrangú, a második - valamiféle magyarázó funkcióról árulkodva - zárójelben áll. Az első mondat az „emberek", azaz a társadalom egyféle tárgyi viszonylatait rögzíti (egymáshoz, illetve a természethez), e viszonylatoknak az egyes ember fejében való jelentkezéséről azonban nem szól. A zárójeles mondat viszont, úgy tetszik, éppen ezt az elsőből hiányzó mozzanatot jeleníti meg - de nem marxi, hanem pszichoanalitikus intenciókat követve. Pontosabban: nem is a teljes, empirikus tudatot írja le, hanem annak egy pszichoanalitikus redukcióját adja: csak az ösztönök egymáshoz való viszonya, s e viszony leképeződése, a képzet érdekli. Sajnos, bármennyire is kerek és teljes ez a két mondat külön-külön, egymáshoz való viszonyuk implicit, nincs tézisszerűen kimondva. Annyi csak a bizonyos, hogy egyfelől a termelési eszköz, másfelől a képzet van bennük párhuzamba állítva, s az egyik az ember tárgyi, a másik viszont az ember lelki, mondhatnánk ösztön-viszonylatait teszi meg- foghatóvá. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a képzetnek ez a fölfogása termékeny magyarázó elvet kínál a József Attila-versek pszichoanalitikus jellegű értelmezéséhez is.)

A szöveg következő fázisa újra szűkszavúbb, ezek a jelzésszerű utalások azonban így is jól értelmezhetőek, világosak. Itt már, jól érzékelhetően, a pszichoanalitikus elméleten belül vagyunk, a szöveg logikája a tudatnak az ösztönökből való levezetését célozza. A levezetés menete is könnyen átlátható: (1) az ösztönök működése ökonomikus (libidó-ökonómia), (2) a működésnek két dinamizáló centruma (s így iránya) van: a kéj keresése és a kín kerülése, (3) a tudat e kettős dinamikán épül föl. Nincs kimondva, de ebből a logikából következik, hogy a konkrét, empirikus tudat a kéjt adó és kínt okozó konkrét emberi aktivitás jellege, mennyisége és szerkezete szerint alakul, nyeri el konkrét formáját és tartalmát. Implicite tehát megjelenik benne „az embereknek úgy egymáshoz, mint a természethez való viszonya". S hogy itt valóban nem egy steril pszichoanalitikus teória formálódik, jelzi a folytatás is, amely ismét visszaugrik a termelési eszközökhöz, pontosabban ezek fejlődésének magyarázatát adja: „Megvalósítási elv (repülés, repülőgép) mint a termelési eszközök fejlődésének magyarázata".

A följegyzésnek ez az utolsó mondata több kérdést is fölvet. (1) Mi az á logikai lépés, amit itt átugrott a költő, s (2) mi is ez a „megvalósítási elv"? Az átugrott, jelzetlenül hagyott lépés, úgy gondolom, annak kimondatlan előföltevése, hogy a tudat nem marad meg önmagába zártan; függ a tárgyi (külvilágtól, s egyben alakítja is azt. A „megvalósítási elv" éppen ennek az alakításnak az elve. A zárójelben megnevezett, illetve konkrét példával illusztrált reláció (repülés, repülőgép) világossá teszi, hogy itt a lehetőség (repülés) tárgyi realizálása (repülőgép) közötti, új „termelési eszközt" eredményező, de alapjában mégis tudati aktus előtérbe állításáról van szó.

91