Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
mérdek kitűnő talpfát halmoztak föl például valahol Martonossal szemben. Egy éjszaka elment, hogy megpakolja a kocsiját. Mondani sem kell, akadt egy kisegítő is. Beleszakadtak, amíg megpakolták a kocsit a naftával preparált súlyos sínfákkal. Evekig lesz mivel tüzelnünk, dörzsölte a kezét Nandi. A ló, ha nehezen is, de elindult a borzalmas rakománnyal. A Járáson jöttek, ugyanis Nandi valahol Adorján környékén élt éppen. Szuroksötét volt. Ehhez jól értett Nandi, tudta, csak szuroksötétben lehet akciózni. A ló, mondom, ismételgette a szomszéd, bírta, Nandi már inkább attól kezdett félni, a kocsi roppan össze a teher alatt. Egy kukoricáson vágtak át éppen - nehogy a közeli tanyáról meglesse valaki őket -, amikor teljesen váratlanul: megállt a ló. Nandi leszállt, megpaskolta, megszeretgette, megölelgette. Pihenj egy kicsit, mondta. Mégis ideges volt, nehogy megneszeljék a tanya kutyái. Gondolta, most már indulhatunk. De a ló nem moccant. Belerúgott. Semmi. Ököllel az arcába vágott. Semmi. Tűnődött, mi ütött bele. Mert nem tűnt kimerültnek. Elővette bicskáját. Gondolta, kicsit megböki. Mert nem mert kiabálni, ostorral csapkodni. Megbökte a bicska hegyével a hasaalját. A ló nem mozdult. De hugyozni kezdett. Ez jó jel, gondolta Nandi. Kihugyozza magát és indul. Leült, hogy maga is megpihenjen egy kicsit. Hallgatta a csobogást. De a csobogás sehogyan sem akart abbamaradni. Mennyit hugyozik ez a ló?! kezdett el bosszankodni. Akkora sarat csinál maga alatt, hogy nem fog tudni elindulni. Csúszik ez a kurva szikes, mint a vaj. Visszaült, hiszen olykor, egy-egy átmulatott nap, átmulatott hét után maga is szokott hosszan, szinte végtelen hugyozni. Akkor előkotorta az öngyújtóját. És a ló hasa alá nézett. Az ütőerét metszette át. Vérben állt az egész rakomány. A következő pillanatban összerogyott a ló. Halott volt. Megdöglöttél?! - kezdte el rugdosni kétségbeesetten. Nem volt más hátra, mint hogy lepakolják a rakományt a kukoricás közepén. Majd felhúzták a lovat a kocsira. És maguk vontatták haza. Másnap a parasztok csodálkozva látták a kukoricatábla közepén a sínfákat. Egy részük megijedt, másik részük megörült. Ez így volt akkor is, amikor először hozták erre a vidékre a tüzes paripát. Éppen itt fog vezetni az új sínpár?! Tűnődtek. A vért fáradt olajnak vélték, noha akadt köztük gazda, aki megkóstolta, s pontosan tudta: vér az, még azt is, hogy: lóvér. Amikor meggyőződtek, hogy mégsem arra fog menni a vonat, lassan elhordogatták a sínfákat, ki gerendának, ki küszöbnek, ki tüzelőnek használta. Magyar Laci egyszer kimásolt nekem egy Széchenyi-idézetet a Naplóból. Meg sem néztem. Csak akkor vettem kezembe, amikor már meghalt - a Niagaránál -, és írni kezdtem róla a Helyiérdekű utazó című fejezetemet-szemelvényemet. Megdöbbentett (majd csak alább találom meg a pontos kifejezést, első fogalmazványaimban mindig azt mondom: megdöbbentem, földbe gyökerezett a lábam etc.) a taknyos golyóstollal, vékony papírra másolt idézet. Előbb két részre bontottam. A gipszes részt a Jovánovics-dossziéba, a Gipszkönyv be tettem, a másikat pedig ide, a Jégzsinórba. De mivel valójában a Gipszkönyv a Fadrót része és a Fadrót a Jégzsinórral együtt a vulkánfiberben (Vulkánfiber) legalábbis elkeveredik a Vég tónusa, illetve hát a Regény Misu és társai anyagával (amely különben is a 13-as számra épül), nyugodtan idemásolhatom az egészet, ahogyan nekem kedves - egyetlen palicsfürdői barátom - Magyar kiírta volt: 30
