Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
kedése maradt, jóllehet ahhoz, hogy aztán mit is csináljak az íróeszközökkel, papírosokkal, mit írjak velük, mivel menjek rájuk, mivel is piszkoljam össze őket -mint például most is: a lepkevér és az azúr mellett gecivel-szarral jócskán hozzájárult az a keserűség, az a fájdalom, amit akkor éreztem, amikor apám Saco bácsiról mesélt, de az most még nem tartozik ide.) Rátapasztottam a fülem a rozsdás redőnyre, tudtam, benn kell lennie, és máris hallottam, ahogy szuszog, vacog a doh és a fáradt olajjal felkent padló szagán is felülemelkedő rózsaszín és szalonnásan áttetsző radírok, tinták és kréták, ceruzák, csavart üveghegyű töltőtollak, Tinten-Kullik, zöld- és barnacirmos Pelikánok, üveg- avagy márványsima, zöld-kék kockás-vonalas füzetek, a Hammerek hattyúlapjainak édes-tiszta illatában. Ismertem minden áruját. Titkon ugyanis arról álmodoztam, ha megnövök, Saco bácsi inasa leszek - és idővel valamiféleképpen (persze nem úgy, mint az államosításkor Saco bácsi és a Terzinek) egyesítem a papírboltját apám gyarmatáru kereskedésével... Saco bácsinál inasoskodom, gondoltam, és akkor majd engem is magával visz bevásárlási útjaira Maricichoz és Jankovichoz, valamint az Urbán testvérekhez Újvidékre, sőt, egyszer talán a Rue de Rennes-be, Párizsba is. Különben az Itáliába zarándokló apácák mindig Velencében vásároltak Saco bácsinak: a Testolininél. Beatrix főnővér különben már meg is ígérte, magával visz egy zarándokúira, s akkor napokig álldogálhatok Velencében Testolini kis boltjaiban... Volt, amikor Saco bácsi azt is megengedte, hogy hazavigyem a zürichi Racher, vagy a müncheni Vang-Wangerow katalógusait... Emlékszem, amikor Elemérnek Arjomarie-prioux (meg kellett tanulni a kiejtését: Arzsó Mari...) akvarellpapírt adott, hogy folyassa át rá a Holt-Tiszát... Speck és Koch-i-noor radírgumijaim voltak, Conté krétát lophattam Tiharmérnak, hogy a súlyom (ördögfej) ébenével megbirkózhasson... A súlyom volt ugyanis gyerekkorunk legmisztikusabb termése, tárgya-formája, fogalmunk sem volt, mi fán terem, csak azt tudtuk, a Tisza hozza valahonnan, egyesek azt állították, nem másról van szó, mint az ébenfa terméséről, s még azt is tudni vélték, hogy nemcsak Afrikában nő ében, hanem Romániában is, hiszen a tengerük is fekete, úgy hívják, hogy: Fekete-tenger. Kezemben tarthattam a kobravonalzók egyik első példányát, amely még a nagy T-vonalzóknál is nagyobb hatást tett rám - egy vonalzó, amely nem egyenest húz!!! Naponta teleraktam, kiürítettem az utolsó emeletes és rolós tolltartót, amelyet állítólag Vinczer, a főcserkész műasztalos készített, akiről viszont, nem sokkal azután, hogy Saco bácsi állítólagos partizán voltáról értesültem, tudtam meg, hogy az FBI-nak dolgozott és külföldre kellett szöknie. (Különben az utolsó emeletes és rolós tolltartó - 50 év múlva - T. Orbán nevű regényhősöm birtokába fog kerülni, s különösmód ő is szinte naponta átrendezi a londoni buszokra emlékeztető tolltartó rekeszeit, emeleteit...) Ha majd Saco bácsinál inaskodom, egész nap nézegethetem-fogdoshatom a Watermann, a Pelikán és a Kawco töltőtollak testét, fülem mellett All-Stabilo iront hordozhatok - amivel mindenre írhat az ember, ám én nem fogok írni. Nem fogok írni (A papírkereskedő nem ír) 28
