Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
Egy kettős sorban 300 drb. Nagyobbrészt gyöngyöket találtam, ebben volt egy zöld üvegpohár, köröskörül félbabszem mintájú díszítéssel. A kettős sírban fekvők lábánál keresztben egy gyermekcsontváz feküdt, nyaktáján egy római mécses volt elhelyezve. A szomszédot mindig a Krajisnik nevű zimonjici (Vojvode Zimonic - akinek utolsó, befejezetlen regényében külön fejezetet szentelt volt Ivó Andric) focicsapat felől faggatom. (A világháború után idehozott telepesek laknak a járásszéli tanyák melletti két faluban: Zimonjicon és Velebiten. Kis pálya a puszta szélén, pontosan olyan, amilyeneket újvidéki festőbarátom Djuragic Djura Djuraga festett felismerve e tanyasi pályák metafizikumát: két meszelt kapu a legelőn, egy fa, egy-két szárkúp... Meséli, nem jár ki a meccsekre, úgyis idehallatszik minden, meg hát a bírót, mindig itt zavarják neki a Járásnak. Csak úgy csattog a klott- gatyája. A minap is meccs volt, kezdi új cigarettát sodorva a horpadt dózniból (egy ideig völgyesi dohányt szívott, most, családi okok miatt, áttért az adorjáni- ra). Oldalba rúgta a ló és a dózni - én vettem neki Pesten - mentette meg a csípőjét, vagy talán az életét is. Nagy csetepaté volt, de végül elcsendesedtek. Estefele az asszony kiment a reterátra. Már letolta a bugyit, ráterpeszkedett a szívforma kivágatra, amikor valami szuszogást hallott a reterát kis padlásáról. Sikítva kiszaladt. Még a bugyit sem volt ideje felkapni, fenekéből úgy állt ki a szar, mint egy letört csutka... Csak annyi időm volt, meséli a szomszéd, hogy odakiáltsak a fiamnak: Kapd a villát! Azt hittem, girind vagy róka húzódott be alá. De akkor leugrott nagy klottgatyájában a focibíró. Ez is neki akart szaladni a Járásnak. Azt hitte, mi is krajinai telepesek vagyunk, mi is a Krajisniknek drukkolunk. De lenyugtattuk. Mármint hogy mi nem vagyunk drukkerek. Bevittük a konyhába. Megitattuk, megetettük. Azóta kijár hozzánk vajaljáért, birkatarhóért, sajtért, tojásért... Gyerekkorom bíróit is gyakran megverték Kanizsán. Igaz, mint hallom, mostanában is meg-megzavarják, megverik őket olykor. (Rezsőt épp most tiltották el örökre a focizástól, jóllehet a bíró ittas volt. Előbb csak grabancon fogtam, meséli, de akkor megéreztem rajta az alkoholszagot és nem bírtam ki, hogy ne adjak neki a pofájába.) Egyszer, még kis elemista koromban, a Saco bácsit is megzavarták. (Addig főleg a zentai Urbánt zavargászták, aki szabó volt, majd apám igazgatója az Univerzál- nál.) Messziről követtem az üldözőket, majd amikor Saco bácsinak, aki egy ravasz ember volt, különben (még a Gónó Palival is barátkozott állítólag) sikerült félrevezetnie őket, s mire lelohadt a lincshangulat, utána lopakodtam. Jóban voltam vele, ugyanis: övé volt városkánk papírkereskedése. Elbújt, úgy klottgatyában befeküdt a papundeklis polc alá, arcára kékvörös eres itatóslepedőt terítve. Neki még volt némi békebeli áruja. (Csak jóval később tudtam meg, hogy a háború vége felé partizánnak adta ki magát, és összeszedte a privátoktól az árut, apám azt mondta, tőlünk is mind elvitte, államosította: a kék, a sárga pakk-, meg a fekete fotópapírt, ami nagyon kelt, mert légóriadókor azt rakták fel az emberek az ablakokra, elvitte mind a papundeklit, el az Elefanten Hautot, a krepp-, a flüsz- és a zsírpapírt. Megcsavarodott a szívem, míg apámat hallgattam, de a papírkereskedés számomra, aki azóta sokat álldogált, kupász- kodott Párizs és New York, Amszterdam és Koppenhága, Velence és Prága legjobb papírkereskedéseiben, a papírkereskedés továbbra is a Saco bácsi papírkeres27
